–

A szüleim tehetnek mindenről

Kellett nekik olyan meghitté, csodálatossá, gyönyörűségessé varázsolni az ünnepeket, már egészen a Mikulásvárás napjától. Kellett nekik a csengettyűs Jézuskáról mesélni, az ajándékok igazi értelméről magyarázni, és kellett nekik olyan szépen szeretni bennünket a fa alatt.

Sosem felejtem el a gyerekkorom ünnepeit. Anya már korán elkezdte a készülődést. Persze apának mindig könyörögni kellett, hogy hozza be a fát, de még az is hozzátett az előkészületek ellenállhatatlanságához. Ha jól emlékszem, nem múlt el úgy december huszonnegyedike, hogy apával ne kelljen emiatt zsörtölődni.

Mindig ugyanaz volt a menü

Nagymama fenséges húsai, burgonyapüré, édes kompótok a nyárról elrakott kerti gyümölcsökből, csurig töltött bejglik, tocsogós zserbók fényes, fekete bevonattal, mézes krémesek, hólabdák, gazdag levesek, és minden, amit el tud képzelni egy vidéki, pillanatok alatt éhessé váló kislány.

Csillogó szemekkel vártuk a karácsonyt már egészen Mikulástól. December hatodikán kisuvickoltuk a tesómmal a kis csizmáinkat (az enyém piros volt, mint ahogy lehetőleg minden holmim), és remegve vártuk a Mikulás bácsit, hátha nem hoz virgácsot egyikünknek sem, csak finom csokoládét, cukorkát meg egyéb meglepetéseket.

Aztán, ahogy közeledtünk Kis Jézuska születéséhez, úgy lettünk egyre izgatottabbak. Leveleket írtunk Jézusnak, hogy hozzon nekünk lecsukódó szemű babát meg színes ceruzákat meg babaházat. Mindenki elgondolkodott az egész éves „helytelen cselekedetein”, aztán mindig rájöttünk, hogy mi igazán jó kislányok voltunk, és sosem tettünk rossz fát a tűzre. Szóval az ajándékokat biztosra vettük.

De nem is az ajándékok voltak a lényegesek. Hanem az, ahogy nagymama is, meg anya is teljesen átszellemült ezekben a hetekben. Bár anya nem édes lánya volt az én egyetlen nagymamámnak, mégis úgy szerette őt, mintha az lenne, és nem csupán a menyeként.

Tervezgették együtt a karácsonyi menüt, egyébként is együtt főztek minden vasárnap, nem volt nekik szokatlan a közös munka.

Úgy tudtak egymás keze alá dolgozni, mintha két angyal állna a konyhában. Decemberben pedig a konyha légterének sűrűsége megnövekedett a plafon felé szálló porcukortól.

Mama és anya megtanította, hogyan lesz a bejgli tölteléke olyan ellenállhatatlanul finom. Mennyit kell beletenni az édesre főzött mákból. Mama vaníliás, cukros tejben főzte ki a fekete anyagot, én meg úgy nyaltam az edényt a csodálatos massza után, mintha megparancsolta volna a Jóisten. A végén valami varázslatot is csinált vele, fogta a „talluját”, és bekente tojással, hogy amikor kijön a sütőből, olyan fényes legyen, mint a legeslegfényesebb dolog a világon.

Szenteste napján pedig már mindenki izgult. Apa karácsonyi bakeliteket rakott be a lemezlejátszóba, amihez nem volt szabad hozzányúlnunk, nehogy eltörjük a tűt. Kiválasztottuk a ruháinkat, anya kivasalta. Aztán átmentünk mamáékhoz a szomszédba a tesómmal, hogy ne legyünk láb alatt. 

Anya elmagyarázta, hogy addig be kell menni a szobába, amíg megérkezik a Jézuska. Maradjunk szépen csendben, és várjuk a csengettyűszót. 

Emlékszem azokra az izgatott percekre, amíg minden erőnkkel füleltünk. És amikor megszólalt a csengettyű, akkor apa bejött értünk, megfogta a kezünket, és átkísért minket a karácsonyfához.

Mindenkinek csillogott a szeme, mindannyiunk szíve telis tele volt szeretettel. Úgy bontogattunk, mint a kisangyalok. 

Vacsora után leheveredtünk a tévéhez, és karácsonyi filmeket néztünk. Anya apa karjaiban, mi pedig az anyáéban, összegubancolódva a karjaink, mintha egy hatalmas massza volnánk. Mindig így aludtunk el, a boldog, karácsonyfaégős félhomályban, a duruzsoló tévé előtt, a kanapén. 

Éjfél körül apa bevitt minket a szobába, és másnap reggel kurjongatva keltünk, az volt az első dolgunk, hogy meggyőződjünk róla, megvan-e még a karácsonyfa. 

Akiben ilyen mélyre ültetik a szülei a karácsony szellemét, az soha nem fogja elfelejteni, mit jelent ez az ünnep: nekem azt, hogy igazán, tényleg összetartozunk azokkal, akiket igazán, tényleg és tiszta szívünkből szeretünk.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Unsplash.com/Arun Kuchibhotla