–

Vígjáték vagy tragédia?

Nem is tudom, hogyhogy nem gondoltam erre korábban, amikor annyira vártam a Csuklyások – BlacKkKlansmant, az idei cannes-i filmfesztivál egyik befutóját, a Zsűri Nagydíjának tulajdonosát. Valószínűleg az zavart meg, hogy többen is a film humorát emlegették – most is zajlik a vita arról, mi lesz, ha a Golden Globe-díjkiosztóra a legjobb vígjáték kategóriájában jelölik, amire nagy az esély. Mert vicc és romantika is van benne, ez tény – de ezek is legfeljebb rövid percekre oldják azt a feszültséget, amit a folyamatos idegengyűlölet kelt az emberben. 

A sztori szerint két – kisebbséghez tartozó – rendőr a ’70-es évek végén beépült a legszélsőségesebb amerikai rasszista szervezetbe, a Ku Klux Klánba, hogy kifürkésszék a működését, és bűncselekményeket akadályozzanak meg. Nem jelentett számukra akadályt, hogy az egyikük afroamerikai, a másikuk láthatóan zsidó volt.

Egyikük – az ötletgazda – telefonon tartotta a kapcsolatot a szervezettel és annak első számú vezetőjével, David Duke-kal, mert remekül tudta utánozni a vidéki fehérek dialektusát. A másikuk pedig (akinek legalább fehér volt a bőre) hétről hétre együtt kocsmázott, gyakorlatozott és gyűlésezett velük. Mindez valóban megtörtént egy átlagos amerikai kisvárosban, Colorado Springsben.

David Duke szerepében Topher Grace

A dermesztő valóság

Ron Stallworth (a fekete srác, akit a filmben Denzel Washington fia, John David Washington játszik kiválóan) és Flip Zimmerman (Adam Driver) hajmeresztő és életveszélyes akciója végül is sikerrel járt, sajnos többet is elértek, mint amire számítottak. Kiderítették például, hogy az amerikai hadsereg több tisztje is a rasszista szervezet tagja, olyanok, akiknek hozzáférése volt az amerikai nukleáris fegyverekhez. Az akció azonban egy ponton lelepleződött, ám a külvilág számára sokáig titokban maradt. Stallworth 2006-ban, egy vele készült interjúban mesélt róla először, miután rég másik államban szolgált, sőt, épp nyugdíjba vonult. Aztán 2014-ben könyvet írt a történetből. 

Adam Driver (Flip Zimmerman) és John David Washington (Ron Stallworth)

Spike Lee és a műfaji besorolhatatlanság

Erre csapott le Spike Lee, és írta meg belőle a sztorit – három másik forgatókönyvíróval kiegészülve – ,de a saját filmkészítői stílusával és szemléletével. Aki szereti Lee korábbi munkáit, az – főleg a film elején – nagyon élvezni fogja, hogy újra az ő világában lehet. Ennek része egyfajta humor és lazaság, meg némi érzelmesség és líraiság is, ami precíz professzionalizmusba van csomagolva. Egyszóval komplex látás- és ábrázolásmód jellemző rá, és műfaji besorolhatatlanság. 

A Csuklyásokat sok helyütt „a nagy visszatérésének” nevezték, bár sosem tűnt el – sőt, elképesztően sokat dolgozott az elmúlt tíz évben is –, csak már nem aratott akkora sikereket, mint a ’90-es években. De nekem például a 2002-es Az utolsó éjjel az egyik kedvencem tőle, ami a 2001. szeptember 11-e utáni Amerika (és azon belül New York) egyik első filmes reflexiója volt. Ugyanezt a politikai/közéleti érzékenységet lehet megtalálni a Csuklyásokban is, amit viszont már a Trump-éra filmjeként emlegetnek.

Nevetséges, hogy Spike Lee-t valaha is leírták, vagy: hogy bárkit le lehet írni azért, mert nem ugyanazon a színvonalon teljesít évtizedeken át. Itt a bizonyíték, hogy ma is ugyanaz az autonóm művész, akinek mindig van mondanivalója a korról, amiben él.

A film azonnal egy rasszista monológgal indul

Amit egy olyan színész tolmácsol (Alec Baldwin), aki egyrészt a klasszikus, bizalomgerjesztő amerikai arc, másrészt viszont a Trump-paródiái miatt senki nem gondolna rasszistának. Mindjárt az első percekben fájdalmat okoz hallgatni a szegregáció melletti érvelését, szilárd felsőbbrendűségi komplexusát, a gyűlölet racionalizálását. Később több filmtörténeti utalást is látunk/hallunk arról, hogy az amerikai tömegszórakoztatás hogyan ültette el az állampolgáraiban már gyerekkoruktól a fehér felsőbbrendűség érzését, a kirekesztést és az idegengyűlöletet. És azt is folyamatosan látjuk/halljuk, hogyan csapódott le mindez a társadalomban és a színes bőrűek lelkében.  

Szóval bármennyi vicces jelenet, szívet melengető karakter és meleg érzelem is van a filmben, vagy akárhány hollywoodi pillanat (mert abból sincs hiány), az újra meg újra arcunkba tolt idegengyűlölet nem ereszt a szorításából. Nehéz megszólalni a stáblista után, már csak azért is, mert Spike Lee hozzáragasztott egy szemérmetlenül hatásvadász jelenetsort, hogy véletlenül se távozzunk feloldozással a moziból.

1979-ből 2017-be ugrunk, a Charlottesville-i összecsapáshoz, aminek erőszakos jelenetei félreérthetetlenül döngölik az agyunkba: rasszizmus tekintetében nemhogy javult volna a helyzet, de bizonyos szempontból még romlott is: immár elnöki jóváhagyással lehet gyűlöletet kelteni. 

Idén ez volt a harmadik olyan film, amit rasszizmusban érintett rendezőtől láttam az idegengyűlöletről. Először Bogdán Árpád Genezisét, aztán Fatih Akim Sötétbenjét (amit méltatlanul kevesen láttak Magyarországon), és most a Csuklyásokat – és miközben örülök, hogy megszületnek ezek az alkotások – legyenek jók, rosszak vagy vegyesek –, ugyanakkor el is keseredem, amiért meg kell születniük. Mert ugyan korábban is készültek a témában fontos filmek, de azokat általában a többségi társadalom érzékenyebb tagjai forgatták. Az áldozati oldal képviselői most jutottak el oda, hogy a saját fájdalmukról, félelmükről, megalázottságukról közvetlenül beszéljenek (gondoljatok csak a Holdfény című Oscar-díjas filmre is). 

Bár érdekes, hogy épp a félelem a Csuklyásokban szinte nem is jelenik meg, helyette a düh és az igazságtalanság felett érzett felháborodás dominál – ami egyrészt fakadhat a főhős, Ron Stallworth elképesztő karakteréből, másrészt Spike Lee személyiségéből is, ami a filmgyártás terén több falat is ledöntött már. Egyikük sem ismer lehetetlent, és ez az egy, ami a nekünk, nézőknek reményt adhat. Mert azt a személyes szenvedélyt, ami az alkotókat fűtötte a téma kapcsán, nem lehet semmibe venni.  

Gyárfás Dorka

Képek: UIP Media