–

Életünk, ítéleteink

Vannak azok a filmek, amik az egész napodat taccsra vágják. Gajra teszik. Kinyírják. Nem bírsz belőlük felállni. Nem tudsz „csak úgy” kimenni a moziteremből, és élni tovább a saját életedet. Azt, amiről most már tudod, hogy milyen szerencsés is valójában. De ami tulajdonképpen ugyanúgy egy hajszálon függ, nincs a kontrollod alatt, mint a filmbéli nőé, ugyanúgy kihúzható alólad bármelyik pillanatban. Nem erről szól persze a történet, nem arról, hogy milyen törékeny az életünk. Hanem, hogy vannak köztünk olyanok, akik azt hiszik, ítélkezhetnek felettünk.

Azt hiszik, fölötte állnak másoknak; hogy eldönthetik, ki hol éljen, ki hová való; vagy ki érdemli meg az életet, és ki nem. A rasszizmus pusztító jelenségéről szól a Sötétben, olyan elemi erővel, hogy a csontodig hatol.

Kezdjük az elején: Fatih Akin a mai Németország egyik legelismertebb, legsikeresebb és legjobb filmrendezője. Halljátok a nevéből: török származású. Ez a filmjeiben rendre visszatér, hol komikus, hol tragikus formában, de sosem elhallgatva a multikulti együttélés nehézségeit vagy buktatóit – a szépségei mellett. Erről szól tulajdonképpen az életműve. De ennyire kemény és direkt filmet talán még sosem készített, mint a Sötétben.

Modern családtragédia

A történet egy német anyáról szól, akinek egy neonáci merényletben megölik a török férjét és a nyolc éve körüli gyerekét. Ez nem egy álomcsalád makulátlan múlttal, nem. Gyarló emberek, hibákkal, gyengeségekkel, kilengésekkel, de alapvetően jó szándékkal. Bármilyenek is, immár ártatlan áldozatok.

Láttunk már több bosszúfilmet mindenre elszánt anyákkal a középpontban. Mindjárt itt van a legfrissebb Oscar-díjas, a Három óriásplakát Ebbing határában, vagy korábbról a Kill Bill. Egyik sem olyan valóságos, velőtrázó és húsbavágó, mint a Sötétben – mert mindkettő kitalál valamilyen eszközt arra, hogy tompítsa az élét. Az előbbi egy öngyilkos szentet szerepeltet, aki a hősnő ellenpontjaként a túlvilágról rendet tesz a káoszban. A másik a harcművészetet használja a tragédia kompenzálására: abban gyönyörködhetünk, mint egy csodálatosan koreografált táncban.

A Sötétben szándékosan nem kíméli a nézőt. Csak a pőre fájdalomra koncentrál. Minden veszteségek legnagyobbikára, amikor valakit megfosztanak a családjától.

És mivel az igazságszolgáltatásban Katja (Diane Kruger) sem bízhat, kénytelen maga keresni feloldást a benne gomolygó indulatokra.

Három fejezetből áll a történet: 1. gyász, 2. igazságszolgáltatás, 3. bosszú. Más címeket adtak neki, de ezt az utat járják be. Olyan filmet is többet láttam már, amiben az anyával a szemünk láttára közlik a legrosszabbat, és az arcába tolt kamerával, vele együtt éljük át a sokkot. Számomra a legemlékezetesebb, legigazabb és legfojtogatóbb Naomi Watts volt a 21 grammban, de nem felejtem el Angelina Jolie-t sem a Hatalmas szívben és az Elcserélt életekben, vagy Kim Basingert A titkos ajtóban. Nem tudom, Diane Kruger honnan ismerheti ezt az érzést, de nem véletlenül kapott az alakításáért díjat Cannes-ban. A kitörölhetetlen, múlhatatlan, elviselhetetlen fájdalmat végig tudja vinni a filmen – de nem a legnehezebb pillanatban volt a legjobb. Onnan csak indít, és később forr ki az alakítása.

A második rész a „legérdekesebb”: az újragondolt tárgyalótermi dráma. Már maga a helyszín is merőben más, mint amit megszokhattunk: minden oldalról fehér tejüveg öleli körbe, és rideg fény tölti be a teret. Ez a rész mutatja meg a társadalmi valóságot, a rasszizmus igazi arcát, ezt a kétely nélküli, szenvtelen, félelmetes sötétséget. Micsoda kontraszt a tartalom és a forma között. Persze megvan a magyarázata: ezen a helyen szinte természettudományos objektivitással vizsgálhatjuk az emberi természet különféle arcait. Ám hiába látunk emberséget is – az egyik legnagyobb német színész, Ulrich Tukur rövid felbukkanásában vagy Katja védőügyvédjének (Denis Moschitto) heves empátiájában, – a másik pólus megingathatatlan hite miatt majdnem olyan nehéz nézni, mint az első részt.

Azt várnánk, hogy a harmadik rész majd meghozza a feloldozást – az amerikai filmekben így szokott lenni. Legalább az utolsó pillanatban, amikor már kibírhatatlan a szenvedés. De ez egy európai film, nem hazudhat nekünk, nem mondhatja, hogy „everything’s gonna be all right”, az élet megy tovább. Nekem tulajdonképpen itt „tetszik” a legjobban Diane Kruger, itt győz meg végképp. Minden tekintet mögött gondolat és érzés rejlik, minden pillantásának, kósza, kusza mozdulatának mélysége és jelentősége van. Nem mesélhetem tovább a történetet, így is túl sokat árultam el belőle. Azt remélem, annak ellenére, hogy milyen megerőltető filmélmény, nem riasztottalak el tőle titeket.

Ennyit tehetnek ők

Rasszista indítékból elkövetett gyilkosságok szinte mindenütt történnek, az idegengyűlölet kiirthatatlan az emberi közösségekből. Az utóbbi években azonban extrán felerősödött – ahogy azt a gazdasági válság kirobbanásakor előre lehetett látni, és ahogy a menekültválság újabb okot és löketet szolgáltatott neki. Nem mindegy persze, nagyon nem, hogy az uralkodó politikai értékrend ráerősít-e vagy kompenzálja. De a Sötétben című film azt mutatja, hogy az ország a hivatalos álláspontja ellenére is „virágozhat” (ha az a politika nem hiteles mindenki számára, vagy nem ad válaszokat, és el sem ismeri a problémákat).

Érdekes, hogy miután Fatih Akin elkészítette a maga filmjét a németországi rasszista indítékból elkövetett gyilkosságokról – ezzel magára vállalva a felelős értelmiségi szerepét –, nem sokkal rá Magyarországon is született egy hasonló alkotás a „romagyilkosságok” néven elhíresült bűncselekmények által ihletve, Bogdán Árpád rendezésében (Genezis a címe, és eddig csak a Berlinalén volt látható). Persze nem ez az első film erről a témáról: Fliegauf Bence Csak a szél című filmje már 2012-ben bejárta a világot, és nagy port kavart itthon is, de Bogdán Árpád félig-meddig érintettként nyúlt a témához, akárcsak Fatih Akin.

Ennyit tehetnek ők, a művészek. Beszélnek róla, megmutatják mindkét oldalt, segítenek megérteni, hogy mivel állunk szemben – de nem állhatnak máshová, mint az ártatlan áldozatok oldalára.

Nem azért, mert érintettek, hanem egyetemes erkölcsi okokból. Nekünk meg kutya kötelességünk velük tartani az önvizsgálatban.

Gyárfás Dorka

Képek: Sötétben/In the Fade (Warner Bros, 2017)