„Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod” – Toni Morrison nyolvcannyolc feledhetetlen éve

–

„Meghalunk. Talán ez az élet értelme. De közben nyelvet alkotunk. Talán ez az életünk mércéje.”

Az első afroamerikai Nobel-díjas nő, Toni Morrison ezekkel a mondatokkal zárta a díj átvételekor mondott beszédét, majd huszonhat évvel később – rövid betegség után, családja és barátai körében –, hétfő éjszaka beváltotta az első mondatban tett ígéretét. Addig pedig az összes többit, egészen fiatal korától. Az élete mércéje magas volt, de a halála pillanatában ő nem érezhette, hogy nem felelt meg ennek. 

„Annyit ér az ember, amennyit maga után hagy”

1931-ben, Chloe Anthony Wofford néven született az Ohio állambeli Lorainben, egy igazi acélvárosban, négygyerekes munkáscsalád második gyerekeként. Nagyapja még rabszolga volt, a szülei 1910-ben hagyták el Alabamát, hogy elmeneküljenek az afroamerikaiakat érő erőszakhullám elől. Az acélvárosban nem volt kifejezetten feketék lakta negyed, rengeteg kelet-európai és mexikói menekülttel együtt játszva nőtt fel a kis Chloe.

Hamar eldőlt, hogy az ő útja mindenképp az irodalom lesz – szülei támogatták ebben, és persze ösztönösen is megszállottan szeretett olvasni.

Bevallása szerint az egész környékükön ő volt az egyetlen fekete bőrű gyerek, aki tudott olvasni, és persze ő lett az egyetlen olyan, aki végül csodálatosan is írt. Faulkner, Tolsztoj és Jane Austen voltak a nagy kedvencei, de a nagyapja által szóban ráhagyományozott törzsi és rabszolga-történetek is erősen befolyásolták későbbi életét és írói munkásságát.

Édesapja három műszakban dolgozott, hogy a lánya továbbtanulhasson, így 1949-től a washingtoni Howard Egyetemen hallgathatott angol nyelvet és irodalmat. Chloe-ból ekkor vált Tonivá (a második nevének rövidített becézéseként), majd későbbi férje, Harold Morrisson családi nevét vette fel. 1953-ban a Cornell Egyetemen tanult tovább, bölcsészdoktori fokozatot szerzett, majd a texasi Southern Egyetemen. Később visszatért a gyökereihez és a Howard Egyetemen kezdett tanítani.

Már egyetemi évei alatt – egy irodalmi csoport tagjaként – költeményeket, novellákat írt. Az egyik összejövetelre egy novellával érkezett, amelyben a főhős arra vágyott, hogy neki is kék szeme legyen. Ebből született később a Nagyonkék (The Bluest Eye) című regénye 1970-ben, de még váratott magára, amíg igazán nehéz körülmények között írhatta meg.

Építész férjével vállalt két közös gyermekük születése után nem sokkal, 1964-ben elváltak, és a két fiával, Harolddal és Slade-del New Yorkba költözött, ahol egy kis syracuse-i kiadó munkatársa lett, majd 1967-től a New York-i Random House könyvkiadó szerkesztőjeként tett sokat az afroamerikai írók felfedezéséért és megismertetéséért. Ő szerkesztette például Muhamad Ali és Angela Davis könyvét is. 1971-ben visszatért az egyetemi katedrára, és a New York Állami Egyetemen, majd a Yale-en tanított. 1984 és 1989 között Albanyban volt professzor, közben 1988-ig a Bard Főiskolán is tanított irodalmat. 1989-től 2006-os nyugdíjazásáig a Princetonon tartott előadásokat.

„Csak a nyelv véd meg minket a névtelen dolgok rettenetétől”

De ne ugorjunk ennyire előre – még éppen csak elvált nő lett, aki a '60-as évek közepén már egyedülálló anyaként nevelte gyerekeit, és dolgozott, amennyit csak ember bírt. Ekkor folytatta a már említett, kék szemre vágyakozó, „rendezett”, a többség által elfogadott életre vágyó főhősnő történetének regénybeli kidolgozását úgy, hogy minden reggel négykor ébredt, hogy addig írhasson, amíg a gyerekek alszanak. A mű egy zaklatott, fiatal fekete lányról szól, aki több akart lenni másoknál, és arra vágyott, hogy egy fehér amerikai szépség bőrébe bújjon, azaz olyan szeretett volna lenni, akit a mainstream amerikai társadalom feltételek nélkül fogad el. Harminckilenc éves volt, amikor a Nagyonkék megjelent, akkoriban a a fekete szerzők könyveit – függetlenül tárgytól és műfajtól – általában a gettókban lehetett csak kapni, leginkább újságosok polcain, mint érdekességet. Hát nem gyönyörű és egyszerre szívszorító a párhuzam a téma és a megjelenés körülményei között?

Későbbi munkáira is nagyon jellemző, hogy tudatosan vállalta a fekete Amerika örökségét, kérdéseit, múltját, társadalmi és értékproblémáit, és törekedett arra, hogy minél érzékletesebben mutassa be az afroamerikai közösség életét, gyökereit és hiedelemvilágát.

1977-ben adták ki az afrikai színtéren játszódó Salamon-ének (Song of Solomon) című regényét, amely meghozta számára az első sikert, elnyerve a Nemzeti Könyvkritikusok Körének Díját.

„Áruld el nekem, Uram, miként hagyhattál annyira magára egy gyermeket, hogy megtalálja az utat hozzám?”

A leghíresebb és legolvasottabb regénye A kedves (Beloved, 1987) lett. A mű sajnos véresen igaz történeten alapul, hiszen Toni inspirációja egy Margaret Garner nevű rabszolganő volt, aki gyermekeivel elmenekült a rabszolgaságból, majd amikor látta, hogy képtelen menedékre lelni, megmenteni magukat, megpróbálta megölni magát és a gyermekeit. Kétéves lánya meghalt, őt és a többi gyereket pedig megtalálták, majd visszahurcolták az ültetvényre.

A regénye óriási sikert aratott, az olvasottsági toplisták élére került, a kiadása évében mégsem kapott egyetlen díjat sem. A díjak elmaradása mögött az afroamerikai irodalom negyvennyolc közismert képviselője faji természetű háttérbe szorítást sejtett, így talán ennek a nyomásnak a hatására is, és persze a tematikailag és kidolgozásában is minőségi mű érdemei miatt A kedves a következő évben megkapta a legjobb könyvnek járó Pulitzer-díjat. A művet tíz évvel később meg is filmesítették, amelyben nem más, mint Oprah Winfrey játszotta a főszereplőnőt.

A nemzetközi siker hatására egyre nagyobb körben, az egész világon hatottak a művei, az afroamerikai irodalom és társadalom mind fontosabb szószólója és alázatos munkása is lett egyben.

1992-ben jelent meg a Dzsessz (Jazz) című regénye, amelynek a különlegessége magának a zenei zenei műfajnak a sajátosságait tükröző felépítés és szerkesztésmód. Hét évvel később látott napvilágot A Paradicsom (Paradise) című regénye, melyben egy oklahomai kisváros fekete közösségének feszültségektől sem mentes világában találja magát az olvasó, majd 2003-ban jött ki a Szerelem (Love) című mű, ami egy izgalmas, egyben különös családi történeten keresztül jeleníti meg a szerelem sokféleségét és erősségét.

„Isten a tétlenséget utálja a legjobban, tehát aki csak bámul a semmibe, és siratja az anyját vagy a pajtásait, az a kárhozatot keresi”

Az élet sajnos az ő gyerekével sem volt kegyes. Munkássága egy része összeforrt kisebbik fiával, a zenész-festő Slade-el, akivel együtt gyerekeknek szóló műveket is írt. Slade 2010-ben meghalt hasnyálmirigyrákban,

Toni a gyászába majdnem beleroppant, és egy időre felhagyott az írással is. Idővel aztán elkezdett azon gondolkodni, hogy a fia vajon mit szólna mindehhez, és rájött, hogy a legjobban ő teremtené le. Rá való tekintettel márpedig nem hagyhatja abba a munkát, amire annyian számítanak, amiben ennyi felelőssége van.

Így végül az ő emlékének szentelte 2012-ben megjelent Home című (magyarra még nem nem lefordított) regényét. Az utolsó regénye pedig az Engedjétek hozzám (God Help the Child) volt, ami 2015-ben jelent meg.

Az amerikai valóság életre keltése

A kedves, a Dzsessz és A Paradicsom című kötetei egymáshoz lazán kapcsolódó trilógiát alkotnak. A Paradicsom megjelenése után,

1993-ban Morrison megkapta az irodalmi Nobel-díjat is, és ezzel ő lett az első fekete nő, aki ebben az elismerésben részesült. Az indoklás szerint „látnoki erejű és költői szépségű regényeiben az amerikai valóság egyik lényeges metszetét kelti életre”.

Több más rangos díjon kívül, 2012-ben, Barack Obama elnöktől megkapta az Egyesült Államok legmagasabb, civileknek adható elismerését, az Elnöki Szabadságérmet is. Halála hírére a Twitteren reagálva nemzeti kincsként, csodás és jelentőségteljes történetek elbeszélőjeként emlékszik rá az egykori elnök, aki még nagyobb empátiára és felelősségérzetre hívta fel a világ és az amerikai emberek figyelmét.

„Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás”

Mindezek mellett az egész életét a tanításra tette fel, arra, hogy meggyőzze a tanítványait-, és persze a nyilatkozatai, könyvei által az embereket arról, hogy az irodalom egyszerre lehet kapaszkodó a jövő, a múlt és a jelen feldolgozásában, hogy az az élet értelme és szebbé tevője, ugyanakkor eszköz arra, ami a társadalomban igazi problémákat vet fel.

Kívül és belül sugározta a szépséget és a nyugalmat, és ezen a nyugodt hangon tudta megszólaltatni élete nyolcvannyolc éve során az amerikai társadalom és általában a rasszizmus égető problémáit. A tanítványainak mondta el többször azt is, hogy a munkájukhoz ugyan magasan képzettek lesznek, de a igazi munkájuk mégis az, hogy ha ők maguk szabadok, másokat is fel kell szabadítaniuk. Ha hatalmuk van, akkor fő feladatuk az, hogy másoknak is hatalma legyen, mert az igazi munka már nem csak játék!

Eszerint élt ő maga is, éljen tovább minden gondolat, amit átadott nekünk!

Marossy Krisztina

Kiemelt kép: Getty Images/Deborah Feingold/Corbis