–

Miért történik ez meg még ma is rengeteg gyerekkel?

Miért kell még ma is sokaknak remegniük, és elveszetten szédelegniük az iskola aulájában? Miért kell azt érezniük, hogy nem tudnak semmit, semmiben nem elég jók, nem tudják utolérni nemhogy az osztálytempót, de még saját magukat sem?

Miért kell állandóan feszengeniük azon a kényelmetlen, kemény széken? Miért kell hozzászokniuk a megalázáshoz? Miért kell felállítani egyedül egy gyereket, és énekeltetni, akkor is, ha hamis a hangja? Miért kell az egész osztály előtt talajgyakorlatokat bemutatni egyesével 28 másik gyerek előtt? Miért kell ezekkel elvenni a gyerekek kedvét olyan dolgoktól is, amiket igenis élveznének, ha mi másképp állnánk hozzá?

 Nem rajzoltam többé

Emlékszem, az általános iskolában arcot kellett rajzolni, a padtársunk arcát. Sosem voltam egy rajztehetség, de egy emberi arc ábrázolása másodikban túlmutatott a képességeimen. A padtársam, mikor meglátta a rajzot, sírva fakadt. Annyira szörnyen éreztem magam, amiért miattam sír valaki, hogy hosszú éveken keresztül nem rajzoltam.

Soha nem vettem a kezembe ceruzát és papírt, csakis akkor, amikor kényszerítettek rá.

Amikor gyerekeim lettek, akkor kezdtem el újra rajzolgatni, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy évtizedekkel később még mindig annyira erős a rajzolástól való szorongásom, hogy szinte blokkol. Ha egy üres papír elém kerül, és rajzolnom kell rá, totálisan begörcsölök. Szülőként is éveimbe telt ezt a gátat úgy-ahogy oldani, és hozzászokni, hogy úgyis lehet rajzolni, ha annak nincs az égvilágon semmi célja, semmi elvárása, csak a firkálás öröme van és kész.

Röpke pár évtizedes szünet – és néhány év gyakorlás után – még élvezni is képes vagyok a rajzolást, festést, annak ellenére, hogy tehetségem sosem lesz hozzá. Szóval most tartok ott, ahol hét–nyolc éves koromban kellett volna tartanom, hogy élvezzem az alkotást, pusztán magáért a folyamatért.

Miért vesszük el sok gyerektől ezt az örömet, pusztán azért, hogy „tanítsuk” őket?

Kiskorában minden gyerek szeret firkálni, dudorászni, mozogni. Nem érdekli őket az esztétika, nem érdekli őket, hogy tiszta-e a hangjuk vagy sem.

Aztán, ahogy iskolások lesznek, egyre erősödik a szorongás, hogy amit tesznek, alkotnak, énekelnek, mozognak, az nem jó, nem megfelelő, nem szép.

Pedig a rajzoknak, az éneknek, a mozgásnak az önkifejezésről kellene szólniuk, arról, hogy a gyerek ki tudjon adni magából, az érzéseiből, a lelkivilágából, a feszültségeiből valamit. Azzal, hogy ezeket a dolgokat feltétlenül szabályozni akarjuk, minősíteni és osztályozni, megfosztjuk a gyerekeket az önkifejezés legtermészetesebb lehetőségeitől.

Elveszítik az alkotás örömét

Nem tudják kiadni, kikiabálni, kiénekelni, kirajzolni, kimozogni az érzéseiket, a feszültségeiket a koruknak, személyiségüknek megfelelő módon.

Ettől tele lesznek frusztrációval, ami pedig vagy szorongást, vagy túlpörgést, viselkedésváltozásokat, agressziót is okozhat. Amire pedig a felnőtt válasz az, hogy még erőteljesebben, még szigorúbban szabályozzuk és minősítjük őket „rossz”,  „problémás” vagy éppen „kezelhetetlen” gyereknek.

Ezzel pedig az ördögi kör bezárul

Minél frusztráltabb a gyerek, annál „problémásabban” viselkedik, a felnőttektől erre még több kritikát, negatív reakciót kap, amitől még frusztráltabb lesz. Ezek gerjesztik egymást, és negatív reakciók egész láncolatává fonódnak össze.

 Szülők mutogatnak a pedagógusokra, pedagógusok a szülőkre, mindenki a rendszerre, az egymásra mutogatás közben pedig a gyerekek sokszor magukra maradnak.

Félelmeikkel, szorongásaikkal, frusztrációikkal.

Nem kell bűnbakot keresni és találni ahhoz, hogy a reszkető gyerekek mellé odaguggoljon valaki, és bátorítsa őket. Nem kell bűnbakot keresni és találni ahhoz, hogy ne támasszunk a gyerekeink felé teljesíthetetlen elvárásokat. Ha azt várjuk hat–tíz évesektől, hogy egy helyben üljenek napi nyolc órát, a kudarcélmény borítékolható.

Ha azt várjuk tőlük, hogy az iskolából hazaérve azonnal nekilássanak a házi feladatnak és a tanulásnak, ne csodálkozzunk azon, ha kezelhetetlenné válnak.

Ha minden művészeti tevékenységet szabályok közé kényszerítünk, ne lepődjünk meg azon, hogy elveszítik a lelkesedésüket. A szigorú minősítéssel sokszor azt érjük el, hogy mindenki szégyenkezve énekel, aki nem tökéletesen intonál, hogy mindenki görcsölve rajzol, akinek nincs kiemelkedő kézügyessége, hogy mindenki fejét lesütve érezze magát ügyetlennek, mert nem cigánykerekezik tökéletesen, esetleg távolugrásban és kislabdadobásban nem a szabványnak megfelelően teljesít.

Szégyelli magát az, aki lassabban olvas, mint a többiek, és az is, aki nehezebben érti meg a százalékszámítást, mint ahogy az a tantervben elő van írva.

Ezzel mintha azt várnánk el, hogy az iskolába lépve érjen véget a szabad gyerekkor. Mintha azt várnánk el, hogy mindig járjanak két lépéssel előrébb a saját koruknál, a saját képességeiknél, aminek nem lehet más a kimenetele, mint a tömény frusztráció, és a mindent átható kudarcélmény.

Elveszik a lényeg

A gyerekeknek sok pedagógus és sok szülő nem azt tükrözi vissza, nem azt emeli ki, miben jók, ügyesek, mik az erősségeik, sokkal inkább azt, miben vallottak kudarcot, miért nem elég jók, miben kellene még fejlődniük.

Egy hibákra fókuszáló, kudarcközpontú tanítás pedig nem szülhet mást, mint kudarcélményt és sikertelenséget.

Ahhoz, hogy a gyerek-szülő-pedagógus együttműködését segítsük, muszáj lenne összefogni, összekapaszkodni, és a gyerekek életkori sajátosságait figyelembe venni. Ha annyit várnánk minden gyerektől, amennyire koránál, és saját képességeinél fogva képes, és ehhez mérnénk a fejlődését, nem lenne minden második gyerek sorozatos kudarcélménynek kitéve. Tudom, sokan úgy gondolják, hogy „minden a pedagóguson múlik”, vagy esetleg „minden a szülőn”. Szerintem pedig mindkettőn. A gyerek az iskolában gyakorlatilag több időt tölt, mint otthon, szóval erősen ki van szolgáltatva az ottani hatásoknak is. Ha a szülő próbálja otthon meggyőzni arról, hogy ő egy ügyes, okos gyerek, de az iskolai minősítései mindig az ellenkezőjét igazolják, akkor a szülő szava kevés lesz.

Ugyanakkor számtalanszor találkoztam már a fordítottjával is, amikor a tanító néni a megengedőbb, ő támaszt reális elvárásokat a gyerek felé, de a szülők a szülői értekezleten kikérik maguknak, hogy a gyerek „nincs eléggé leterhelve, csak úgy teng-leng, és mi lesz vele így majd később, ha most nem hajtják eléggé”.

Egy nagyon fontos dologról feledkezünk meg könnyedén

Sokszor nem figyelünk a gyerekeink lelki szükségleteire.

A gyerekeknek szükségük van a gyerekkorra, a szabadidőre, a mozgásra, a játékra, a dalokra, az önfeledt tevékenységekre, nemcsak az óvodában, hanem egész gyerekkorukban.

Kamaszként a semmittevésre, a zenehallgatásra, a világ dolgainak végiggondolására, a barátokkal való lézengésre, a világmegváltó beszélgetésekre. Egész gyerekkorunkban, sőt szerintem felnőttkorunkban is szükségünk van arra, hogy „csak úgy” legyünk.

Gyerekként „csak úgy” lenni kell a szabadban, firkálni, dalolászni, fára mászni, bokorba bújni, alagutat építeni, vízben tapicskolni, fűszálakat tépkedni, falevelek közt hemperegni, pitypangokat fújni, állatot simogatni, virágot szagolni, sarazni, homokozni, festékesnek lenni, koszosnak lenni, pocsolyába lépni.

Nem azért, mert értelme van

Nem azért, mert hasznos és a jövőnket megalapozzuk, „csak úgy”.

Minél több időt és lehetőséget veszünk el a gyerekektől ebből a „csak úgy” kategóriából, annál frusztráltabbak lesznek, annál nehezebben kezelhetők és nehezebben motiválhatók.

Ha a gyerek megkapja azt, amire a lelki egyensúlyához szüksége van, akkor minden más olyan gördülékenyen tud menni! A nevelés is, a tanítás is. Sokkal kevesebb gyereknek kellene pszichológushoz járnia vagy különböző fejlesztő foglalkozásokra. Sokkal kevesebb szülőnek kellene szakértői bizottságok előtt feszengve várnia az „ítéletet”. (Már szinte mindenre van egy diagnosztikai szakkifejezés, amit rá lehet húzni egy gyerekre, pedig sok esetben, ha hagynánk őt igazán gyereknek lenni, és gyermeki szükségleteit tiszteletben tartva bánnánk vele, nem lenne vele az égvilágon semmi probléma.) És sokkal kevesebb pedagógusnak kellene különböző motivációs technikákat tanulnia vagy idejekorán a kiégéssel küszködnie.

Sokszor a gyerekek iskolai teljesítményét, félévi minősítését úgy kezeljük, mintha az a rólunk, a szülőről szólna, a szülő bizonyítványa lenne, vagy mintha egy életre hatása lenne.

Pedig egyik sem igaz.

Legyünk magunkhoz őszinték!

Valóban befolyásolta az életünket egy elszúrt matekdolgozat vagy egy rosszul sikerült év végi bizonyítvány? Bármi sorsdöntő dolog múlik ezen? Nem. Semmi életre szóló következménye és hatása nincs az ügyetlen távolugrásnak, a tökéletlenül sikerült rajznak, a hamis éneklésnek vagy néhány rossz jegynek. Életre szóló hatása lehet viszont a folyamatos túlzó elvárásoknak, a megalázó helyzetek emlékének, a rengeteg kritikának és a negatív minősítésnek. Életre szóló hatása annak van, ha gyerekkorukban nem engedjük a gyereket gyereknek lenni.

Sebestyén Eszter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images