–

Fura érzések kavarognak bennem…

Tényleg elkezdődik az iskola. Naptáramban az időpontok: évnyitó, szülőik, zeneiskolai kezdés, edzések… Az érzések pedig a szívemben: izgalom, büszkeség, szembenézés a rohanó idővel, elengedés, végtelen szeretet, aggodalom, féltés…

Egyre inkább összeszorul a torkom, és könnyek szöknek a szemembe, ha az iskolára gondolok. 

Annyira jó volt ez a nyár. Bár csak pár hetet töltöttem velük – ahogy a szabadságom engedte –, jó volt tudni, hogy ők pihennek, szórakoznak, mamáznak-papáznak, apáznak, vagy éppen valami szuperizgalmas táborban töltik a napot. Jó volt délután rohanni értük, izgatottan hallgatni, hogy telt a nap, milyen élményeik voltak. Jó volt készülni a közös nyaralásra, kirándulásokra, hétvégékre, hazatérve jó volt fotókat nézegetni együtt, jó volt esténként a teraszon vacsorázni, vagy a fűben heverészni és bohóckodni velük.



De most vége…

A hűvösödő esték, az egyre korábban lemenő nap jelzi: mindjárt vége. Kezdődik a mókuskerék megint. A koránkelések, reggeli versenyfutás a percekkel, leckeírás, edzések. És ettől a héttől már két iskolás lesz a családban!

Ők várták nagyon – érdekes, de mindketten. A nagy is mondogatja hetek óta, hogy várja a sulit. Elkezdheti végre a gitárórákat! És harmadikosnak lenni már olyan nagyfiús dolog! Ráadásul végre együtt lesznek, csak pár méter és néhány fal fogja elválasztani őket egymástól. Tudom, hogy emiatt is izgatott, mert imádja a kicsit. Szünetekben majd megölelgetik egymást, beszélgetnek, játszanak. Mert ők ilyen csodás, szerető testvérek!

Szóval úgy tűnik, csak én nem várom…

Eszembe jut a hét évvel ezelőtti augusztus vége. Hatalmas pocakkal latolgatom, vajon augusztusi vagy szeptemberi baba lesz. Azt kívánom, várja ki a szeptembert. Azt pedig kifejezetten kérem tőle, ne szeptember elseje legyen a nagy nap, a saját érdekében: azt hagyja csak meg az iskolakezdésnek. Első szülésemből okulva, azt is kérem, kívánom (vagy inkább remélem), ne éjjel szülessen: ne legyek már alapból zombi az alváshiánytól, elég lesz nekem a szülés maga.
Betartotta, és szeptember 2-án, egy majdnem átaludt éjszaka után, reggel kilenc előtt már a karjaimban szuszogott!

Előttem vannak az elmúlt hét év csodái, küzdései, könnyei és nevetései

Amikor először találkozott a naggyal, ott a kórházi szobában. Mennyire izgultam! Mit fog szólni, hogy fog viselkedni az alig kétéves „nagy” az új helyzetben (fantasztikusan viselkedett, ragyogott a büszkeségtől, és azóta is imádja a kicsit). Amikor dackorszakot élt(ünk), jó hosszan, hiperanyássággal kombinálva. Amikor CSAKIS az ölemben volt hajlandó közlekedni. Se babakocsi, se tricikli, se kismotor, se apa (vagy bárki más…) ölében-nyakában- hátán. Sehogy. Csak „anyaöjébe”. Legalább egy éven át, tizenegynéhány kilósan…

Amikor egyszer csak apás lett, és elvesztettem „egyeduralkodói” mivoltomat. Igen, ezt is nehezen éltem meg.

Amikor elkezdett bölcsibe járni.

Amikor nagybetegen feküdt a kórházban és majd’ egy hónapig virrasztottam szinte étlen-szomjan mellette, mindig vidámságot, jókedvet mutatva, mert tudtam, neki ezzel segítek, még ha belül darabokra szakadt is a szívem minden pillanatban.

Amikor ovit kellett váltanunk egyik napról a másikra, otthagyva a megszokottat, a tesót, mindent.

Amikor ült az új ovi kispadján az első nap, megöleltem, és reszketett.

„Minden rendben lesz” – súgtam neki, de belül én is reszkettem

Vajon érezte? Amikor eleinte mindig a hátsó parkolóban kellett megállnunk az új oviban,  hogy távozásomkor tudjunk integetni egymásnak. Állt az ablakban, és várta, nézte, mikor érek oda, és integetett a pici kezével. Kívül mosolyogtam, de persze naponta megszakadt a szívem. Aztán amikor egyszer csak annyira megkedvelte az ovit, hogy reggel sokszor vissza kellett könyörögnöm a csoportból egy pusziért, mert elfelejtette a nagy lelkesedésben.

Amikor büszkén-boldogan elkezdett készülődni az iskolába, várta az ovis ballagást. És azután gondolni sem akart soha többet az ovira. Ő lezárta ezt a fejezetet. Pont olyan határozottsággal, mint ahogy minden mást is csinál az életben.

Ma kezdődik az iskola…

Az én szívem pedig újra megszakad, a szemem könnyes lesz, és belül feszít a már jól ismert érzés, ami egyszerre nagyon jó és nagyon rossz: izgalom, büszkeség, szembenézés a rohanó idővel, elengedés, végtelen szeretet, aggodalom, féltés… 
Ma kezdődik az iskola, a család legkisebb tagjának is.
Légy ügyes, kicsikém! Légy erős, anya!

Lázár Viktória

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ supersizer