Winkler Nóra: Hogyan szerettessük meg a gyerekekkel és a kamaszokkal a múzeumozást?

–

Bowie-tól a Bauhausig

Tavaly ősszel olyan sokféle munkám volt, hogy a Design Hét programjában a szokásos, képeket design-tárgyakkal társító, amúgy imádott aukcióm helyett – idén lesz! –, inkább egy sok képet mutató előadást találtunk ki. Összeültünk Topor Tündével, akivel a barátság mellett a munkánk is eggyé kovácsolt bennünket, mert sok közös tárlatvezetést, művészeti programot csinálunk, illetve lapunkat, az ArtMagazint, és elkezdtünk ötletelni, melyik történeteket meséljük és mutassuk meg majd ezen az esten, ahol jól látszik, művészet és a design szépen inspirálja egymást.

Mi egymást is nagyon inspiráljuk, úgyhogy hosszasan vacsoráztunk és írogattuk az ötleteket. Volt köztük egy kalandos életű, 105 éves koráig aktív designernő, a Prada saját szuper múzeuma Milánóban, a Cartier hasonlóan csodása Párizsban, egy ikonikus strassbourgi kávéház, és az is kiderült, hogy annak mi köze van a Müpa koncerttermének hatalmas színes dekorfalaihoz.

Tünde kikutatta, hogy egy harmincas évekbeli Bauhaus tánc-show látványos jelmeze volt az előkép David Bowie legendás és ultramenő fellépőruhájához, szóval jó kis lista lett.

Tele nőkkel persze, mert mindenhova igyekszünk betenni olyan életutakat, amelyeknek az eredményét sokan ismerik – épületeket, textileket, étkészleteket vagy éppen gyűjteményeket – de azt nem, hogy micsoda nőket tisztelhetnek bennük. Összeraktuk, meghirdettük a dátumát… és betelt. Dupláztunk, ami szintúgy betelt, még egy napot hirdettünk, az is betelt, megismételtük, az is, és aki is így is kimaradt, annak megígértük, hogy előadjuk még.

 Zene, zene, zene és képek, képek, képek

Az egyik esten – nem tudtunk róla – a Fesztiválzenekar egyik vezetője is a hallgatóság között ült. Pár héttel később tudtam meg, amikor felhívott, hogy lesz egy kortárs zenei estjük, és örülne, ha azt mi vezetnénk fel, és egy olyan előadást gondolnánk ki sok jó történettel, képpel, ami valahogy a művészet felől bizonyítja szórakoztatóan, hogy az új, izgalmas, formabontó dolgok is mennyire jók, nem csak a klasszikusban van öröm.

Nagyon izgalmas feladatnak tartottuk, elkértük a zenéket, amiket majd játszani fognak, és saját laktereinkben meghallgattuk mindet. Utána összeültünk megbeszélni az ötleteinket. Ez a cikk nem a barátságunkról szól, de azért durva, hogy korábban sosem hallott zeneművekről ugyanaz a művész, sőt, akár mű jutott eszünkbe. Ezt megünnepeltük egy vacsorával, és közben összeírtuk a listát, melyik hangzáshoz melyik festőt, történetet, látványt, képet mutassuk majd meg.

Érdekes, hogy ez a szó: kortárs, micsoda fekete felhőként árnyékolja be a nyugodt tájat, mindenki szedelőzködni kezd, csomagol, indul arrébb, amint közel jön.

Ezért az estet egy neonfelirattal indítottuk, egy olasz művész sok nagy múzeumot megjárt művével, miszerint: ALL ART HAS BEEN CONTEMPORARY, vagyis: „Minden művészet kortárs volt a maga idejében”; mert ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Minden hangzáshoz kerestünk képi párhuzamot, szokatlan hangszerekhez szokatlan technikájú festményeket, kirobbanó effektekhez energikus festéktombolást, humoros zeneművekhez bolondos kollázsokat, puritán számokhoz minimalista festményeket. Monet-tól Maurer Dóráig, Picassótól Mondrianig sok mindenkit pörgettünk a vetítővásznon, úgy tűnt, mindenki élvezi és meglepve nézi, micsoda összefüggések vannak a mindjárt kezdődő koncert és a képek között.

A taps végén odajött egy jól öltözött kedves nő: sajnálta, hogy a gyerekeit nem hozta, mert biztos élvezték volna, és azonnal találjuk ki, mikor csinálunk ilyet kisebbeknek, de felőle akár tábort is indíthatunk, vagy akármit, bármit, tele lenne az is, hiszen a gyerekeknek ugyanilyen fontos lenne, hogy szórakozzanak, amikor képeket néznek és értenek meg.

Gyerekek a múzeumban – de előtte még; bárki a múzeumban  

Mielőtt bejönnének a gyerekek a múzeumba, pár szó a felnőttekről, akik itt vannak.  

Nem evidens, hogy valaki múzeumba vágyik. Hogy a szabadidejét ott tölti, energiáját arra szánja, hogy nézze és megérteni akarja, mi történik egy képen. Szuper, ha így van, de egyáltalán nem kézenfekvő.

Az embereket elsősorban a történetek érdeklik, és élményekre vágynak

Képtelenség a művekhez szakmai szempontok, idegen szavak, pár ezer éves mitológiák ötödrendű szereplőinek komplett életút-ismeretét feltételező utalásokon keresztül becsatlakozni. Nem volt még olyan tárlatvezetésem, ahol ne hatott volna mágikusan, amikor a festők szerelmi életére tértem ki, esetleg a karrier-dilemmákra, későn jött sikerre, korán jött történelmi fordulatra, és persze arra, miért pont az a kép ér annyit, mint egy toszkán villa, ha egészen hasonlót lehet kapni egy raklapnyi üveg szárított paradicsom árából.

Ismerős szálak, szempontok kellenek, nélkülük idegen, távoli marad, bármi van is egy képen. Emlékszem a szeretetáradatra, ami akkor jött felém, amikor egy vezetésen, nagy becsben tartott festő képén mutattam: „itt valami csúnyán elcsúszott, ez a bútor totálisan aránytalan az előtte ülő férfialakkal”. Többen észrevették, de nem kérdeztek rá, mert „ha itt lóg, biztos tökéletes”, de hát, nem, és nyugodtan hihetünk a szemünknek, megérzéseinknek.

Nem kell másik identitást fejleszteni, ami csak a múzeumra érvényes, amit a leadott esernyőkkel egy időben felveszünk, hogy áhítatban viseljük.

Ha közvetlenséget, természetességet, játékosságot, történeteket, életszerűséget kapnak a tudás mellé, azt a felnőttek is nagyon értékelik. És őket már felnevelték, szereztek tanult szempontokat, eleve, saját lábukon és akaratukból jöttek el ide. És még így is. Hát, akkor egy gyereknél pláne, hogy kell ez mind, hogy majd máskor is akarjanak jönni.

Most már tényleg a gyerekek – képeken, könyveikben

Ennyi jel, kérés és saját kíváncsiság után elhatároztuk, csinálunk egy ArtMagazin különszámot, aminek a fókuszában a gyerekek lesznek. Címlapjára egy szeplős, göndör kislány került, aki hatalmas rágót fúj – Wes Anderson rajzfilmjének egy cuki kis szereplője. Bentre meg minden, ami idevág. Interjú egy már ötévesen is folyton képek közé vágyakozó múzeum igazgatónőjével, akinél menet közben sokat számított, hogy mindig akadt egy tanár, aki jól reagált a kislány intenzív művészeti éhségére.

Gyerekábrázolások sora a XIX. század végéről, mintha a szülők ezekben élték volna ki vágyfantáziáikat; egy helyben ülő, decensen kakaózgató, befésült frizurákkal a leckén gondolkodó csöppségek, gyermekek, hovatovább kisdedek hada, de szerencsére volt pár mezítlábas is, vagy törökülésben a földön játszadozó, vagy simán csak „normális gyerekszerű gyerek”.

Szuper design-mesekönyvek, modern, jó ízlésű, hol klasszikus, hol ultraminimál, hol a számítógépes játékok világát idéző illusztrációkkal. Mind komolyan veszik leendő olvasóikat. Kerestünk 3D nyomtatott, gyönyörű diavetítőket, és mutattunk egy magyar céget, akik szintén 3D technikával készítenek művégtagokat növésben lévő gyerekeknek, ami így sokkal olcsóbb, mint hagyományos technikával készíttetni a már kinőtt végtagokat. Kiderült, hogy nem is olyan messze, Szófiában épült egy ultramodern, ultraszínes, ráadásul minden elemében környezetbarát és nagyon XXI. századi múzeum kifejezetten gyerekeknek.

És a legjobb rész: gyerekkalandok a múzeumban

Ez az a tizenkét oldal, amin leginkább ellágyultam, amikor a kéziratokat olvastam: az ország mindenféle intézményeiben zajló gyerekfoglalkozások körképe. Valahogy itt lehet igazán átélni, mennyi jó szándék, ötlet, izgatott agyalás, és leginkább szeretet van a programok szervezőiben. Szeretet a kiállított tárgyak iránt, meg szeretet a majd megérkező kis szandálos résztvevők felé, hogy érezzék jól magukat.

Értem, hogy egy múzeumpedagógusnak ez a dolga, de ahogy ma már imába foglaljuk a péket, aki igazi, jó lisztből dolgozik, a zöldségest, mert ismeri a termelőit, az orvost, mert a betegei az elsők, ahogy meg kell becsüljünk itt ma már mindenkit, aki körülményei dacára egyszerűen kitart az elvei mellett, és életben tartja saját szenvedélyét – na, így szívmelengetők ők is.

Sopronban, a Macskakő Gyerekmúzeumban szinte mindent lehet

Földön kúszni, kukucskálni, jelmezekben szerepeket próbálni. Régi korok tárgyait gyerek-kontextusba teszik, és biztos vagyok benne, hogy egy százéves, kézzel varrt bőrcipő másképp érdekes, ha van egy Converse mellette, ahogy egy szép porcelántál sem hiszem, hogy ájult megtorpanásra késztet egy gyereket, de egy Hello Kitty-tál szomszédságában mégis el lehet gondolkodni azon, hogyan változik az élet.

Egy műemléképület ad otthont a múzeumnak, és az alacsony belmagasság itt abszolút bónusz, mintha gyerekekre szabták volna, és, ami végképp csodás, a vitrinek mögött titkos kis paradicsomot alakítottak ki nekik. Különböző nyílásokon át tudnak bemászni ide, és itt további őrületes játékok várják őket, amikben azt élhetik meg, milyen lehetett gyereknek lenni több száz, vagy ezer évvel ezelőtt. Óvodáskortól felfelé tud jól hatni az élmény, tapasztalatok szerint a kísérő felnőttek is istenien elvannak, az apukákról alig lehet lekönyörögni a római katonai páncélt.

Balatonfüreden, a Vaszary villában a személyes kapcsolatokat, kapcsolati hálókat beszélik, festik, nézik át a kamaszoknak kialakított programon, amihez egy különleges magángyűjtemény adja a hátteret.

A Levendel-kollekció egy orvosé volt

Az általa megmentett, gyógyított művészek baráti ajándékai a képek, szobrok. Nagyon személyes anyag, sok életbevágó történettel, és a gyerekek itt a barátsággal, hálával, rivalizálással foglalkozhatnak, golyókból kirakva életük fontos szereplőit, zsinórokkal érzékeltetni a köztük lévő közelséget vagy távolságot. Később képcímek alapján sajátokat festenek, és átélhetik, hogy olykor egy-egy ecsetvonás is oké. Nemcsak az a kép, amin éles kontúrokkal felismerhető egy jelenet, pár gesztus és színfolt is rendben van, hiszen ebben a gyűjteményben sok ilyen mű szerepel.

Állatok és csodás lények

Az esztergomi Keresztény Múzeumban a festményeken látható állatok és csodás lények adják a foglalkozás irányát, csupa rejtélyes kérdéssel, hogy miért szarvason lovagol a szerzetes, mit ehetett Szent György legyőzött sárkánya, és az egyszarvú melyik lány ölében hajlandó elaludni. Legendákat, történeteket beszélnek át, madarakat keresnek, termeken át, vázákon, képeken, tálakon, és ebben az izgatott kis kutatásban megtanulnak részleteket is észrevenni, értékelni.

A középkori ábrázolások tele vannak kétféle állatból gyúrt csodalényekkel, ilyet a gyerekek is kitalálnak; állatneveket húznak egy kalapból, és elmesélik, mikre képes, ami belőlük létrejön; mondjuk egy „pupudenevér” vagy egy „csigacérosz”. Szuper, ahogy nevetnek egymás kis elnevezésein.

Kifejezetten kamaszoknak

Szentendrén több múzeum tartozik egy csapatba, és alapvetően a kortárson van a hangsúly, már csak azért is, mert a városban hagyományosan sok művész él és dolgozik. Nekik tehát azzal kell dolgozniuk, amiről az elején írtam, a legális és gyakori érzettel; „ilyet a gyerekem is tud rajzolni”, továbbá: „nem is értem, mi ez”.

Egy nagy társast fejlesztettek három kiválasztott mű köré, és ahogy halad a játék, el kell magyarázni egy UFO-nak, mi a művészet, a naplementét egy vak ember számára érzékletesen elmesélni, és megtapasztalhatják, milyen pusztán mutogatással előadni. Körben ül a földön egy csomó gyerek, belefeledkezve ötletel, és még az olyan „rémséges” elnevezésekhez is közelebb jut, mint a hanginstalláció.

Ha azt mondom, alföldi tájakat ábrázoló expresszív realista képek, nem valószínű, hogy gyerekek százai dobják el a telefonjukat, és könyörögnek, menjünk, menjünk nézni. Mégis, a kecskeméti Bozsó-gyűjteménybe özönlenek.

Bozsó János ilyeneket festett, és mellé gyűjtött mindent, ami szép, európai iparművészetet, magyar népművészetet és egyházit. Ezer négyzetméteren láthatók ezek, úgy elrendezve, mintha vendégségben lennénk valakinél, nincs vitrin, üveg, még szalag sem. Népmesék és betyártörténetek szereplőiként kerülnek elő a tárgyak, közösen fejtik fel, mi micsoda, hogy jött létre, mi a dolga. A nagyobbaknak falusi lakodalmat imitálnak, virágos ládák közt közösen csinálnak csigatésztát, szól a zene, és a párválasztás régi és mai módozatairól dumálnak. De a mindent vivő Ferrari, a kincskereső játék, ami a komplett múzeumot felöleli, tele feladvánnyal, izgalmas, fura tárgyakkal, döntési helyzetekkel, nyomozati munkákkal.

Óbudán, a Kiscelliben életút-társasjátékká alakul a tér, életkori feladványokkal, résztvevők által kitalált szabályokkal, így aki túl sokat YouTube-ozik, visszalép két mezőt, aki meg – legalább képzeletben – rendet rakott a szobájában, egyet előre.

Készítettek egy kiadványt a múzeum anyagához, ami vezetőnek is jó, de otthoni felkészülésnek is, telis-tele izgalmas dolgokkal, cégérekkel, csodás bútorokkal, régi patikával, nyomdagéppel és mindenezek titkaival, történeteivel. Náluk is van szuper nyomozós játék, itt egy szőnyegről eltűnt koronát kell megtalálni, és a kulcsokat a művekhez adott feladványokkal lehet megszerezni.

Oldalakon át tartanak a beszámolók, szóval ennél még sokkal több élmény várja a gyerekeit értelmes, jó kezekbe adni akaró szülőket. Huzigálható marionettbábok, élményalapozó erdőillat, antikváza-festés, üveg-ékszerezés, japán kalligráfia.

Nyolc oldal játék

Mi a magazinba is betettünk nyolc oldalnyi játékot, társast, színezőt, istennős kártyát, szecessziós kifestőt, kölesből kirakható tornyokat, és egy festményhamisítós játékot is.

Miközben készült ez a szám, végig arra gondoltam, mennyire jók ezek mind, milyen jó egy gyereknek így nézni tárgyakat, bemászni titkos saját barlangokba, barátságon gondolkodni, tésztát gyúrni, nevetni, kiabálni, nyomozni, rajzolni. Szökjünk be melléjük, mindannyiunknak jólesne!

 Winkler Nóra

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images/Fuse