–

Teljesen véletlenül lettem „digitális nomád”

Másfél évvel ezelőtt Rio de Janeiróban elfogyott a pénzem, ami elég motiválttá tett abban, hogy sürgősen munka után nézzek. Egy volt munkaadómmal cseteltem erről, kértem, hogy szóljon, ha bármiféle online végezhető melóról hall, ő pedig rávágta, hogy nekik írhatok pár cikket a távolból. Képletesen szólva ekkor gyúlt ki a fejem fölött a rajzfilmekből ismert kis lámpa, rájöttem, hogy ha laptopról dolgozom, akkor simán fenntartható az utazgatós életmód, amire mindig is vágytam.

Fél évre rá, amikor Kolumbiában felszálltam a Nomad Cruise Európa felé tartó hajójára 130 olyan emberrel, akik már évek óta ezt csinálják, rájöttem, hogy mások is így vannak ezzel.

 A digitális nomádság címke alatt egyébként azt kell érteni, hogy online dolgozol, és ezt összekötöd az utazással, tehát a világ különböző pontjain csapod fel a laptopod.

Ami ebből nekem fontos, hogy valahogy (elárulom, nehezen) sikerüljön szabadnak lenni felnőtt létemre is, és úgy tudjam élni a mindennapjaimat, ahogy az nekem a legtöbb boldogságot adja – tehát mindig menet közben.

Igazi Y generációs vagyok, és már megszoktam, hogy sokak szerint „semmit sem csinálok normálisan az életben”. A generációm általában nem bírja túl sokáig egy munkahelyen, felszólal, ha valami nem tetszik, vagy csak simán továbbáll, teljesen természetes nekünk, hogy az interneten éljük a fél életünket, hogy útlevél nélkül mászkálunk Európában, repkedünk 3000 forintos repjegyekkel, dolgozunk itt-ott, külföldön tanulunk, nem érezzük gáznak a szingliséget, nincs gyerekünk 30-35 évesen (ne adj' isten, nem is akarunk), szóval szerintem nem meglepő, hogy egyre kevésbé bírjuk a klasszikus irodai kilenctől ötig tartó munkát sem, főleg olyan szakmákban, ahol a munka maga egyébként is a gépen zajlik.

És itt nem arról van szó, hogy folyamatosan nyaralni akarok...

Oké, ha végtelen mennyiségű pénz állna a rendelkezésemre, akkor valószínűleg azt is kibírnám azért, de sajnos nem ez a helyzet, így nekem is meg kell dolgoznom mindenért. És a kontinenseket átszelő repjegyek elég sok plusz kiadást jelentenek. Ezeket a sorokat Londonból írom most, ahol szabadidőmben beálltam egy kocsmába pultosnak (laza heti 48 órában), mert a nyári hónapokban mindig nehezebben találok online munkát, na, és Dél-Amerikába készülök idén, amire nem árt pár száz extra font a számlámon.

Egyébként nem mindig idilli ám ez az életforma sem, bár nyilván a Facebookra többnyire csak a menő esti bulikat, a városnézést és a strandolásokat töltöm fel, de ez normális, a „rendes állásban” lévő barátaim sem posztolgatnak az irodából (szerencsére).

Klasszikus vízparti laptopos képem nincs is, egyrészt mert eszembe sem jutna megkockáztatni, hogy homokszemek vagy napolaj kerüljön a vagyonokért vásárolt laptopomba, és az erős napsugaraktól nem is látnám a képernyőt, másrészt, mert ha épp dolgozom, akkor el vagyok foglalva a munkával, a pihenőidőkben pedig a csodaszép látvánnyal és azzal az érzéssel, mennyire szerencsés is vagyok, hogy most nem a négy falat nézem valami irodaépület nyolcadik emeletén.

Amikor elkezdtem ezt az egészet, fogalmam sem volt mit csinálok voltaképpen

És hogy milyen technikai részletekről kéne gondoskodnom. Például, ha az ember távmunkásként akar dolgozni, akkor – hacsak nem egy rendes, szerződéses állást végez távolról – gondoskodni kell a számlaképességről, ugyanis másként elég nehéz klienseket találni, hisz mindenki számlát kér a szabadúszóktól (plusz nem is érdemes ezzel viccelni, mert ugyebár, nem fizetni az adót nem szép dolog, ráadásul törvénytelen is). Kell egy érvényes útlevél is, és tisztában kell lenni a célországok szabályaival. Arról most ne is beszéljünk, hogy turista vízummal elviekben nem lehetne dolgozni (márpedig az online munka is munka), ez a terület egyelőre szürke folt a jogban.

Jelentős összegek elbukása után tanultam meg azt is, hogy ügyesen kell bankszolgáltatást választani, hiszen egy normális folyószámla nekünk, utazgatóknak maga a horror a különféle járulékos költségek miatt. Azt is a magam bőrén tanultam meg, hogy kártyafüggetlen telefon kell, és nem lehet megúszni a helyi SIM-kártyát, valamint az internetet sem, hiszen nincs mindenhol működő wifi, anélkül pedig nehéz dolgozni, ugye.

Az önfegyelem is sarkalatos pont. Nehéz például egy csodaszép tengerparton rávenni magad a munkára (mégis ki tud úgy koncentrálni, hogy csobbannak mellette a nevető fürdőzők?!), tehát meg kell tervezni a napokat, és ki kell találni, mikor, hol és mennyi ideig kopogtatom a klaviatúrát.

Nekem a legtöbb gondot az elegendő pénz előteremtése jelenti, amiből fedezni tudom azt a csomó dolgot, amire vágyom, de ebben a tekintetben semmivel sem volt jobb a helyzet, amikor bejelentett főállásban, irodában dolgoztam.

Bizonyos dolgokról persze le kell mondanom most is. Most épp a havi fix biztonságáról, a családom és a barátaim állandó közelségéről, cserébe olyan helyeken élek rövidebb-hosszabb ideig, ahova mindig is el akartam jutni, sorra húzom le a dolgokat a bakancslistámról, és mindennap vigyorgok, mert boldog vagyok.

És hát, nem pont ez lenne a lényeg?

Darányi Lea

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van