Élet az isten háta mögött – A kisváros, ahol a nyugdíjasklubban van a legnagyobb pörgés
A legközelebbi város 100 kilométerre van. Moziba vagy gyógyszertárba nem lehet „csak úgy” elugrani, és jó egy órányit kell vezetni, ha nagyobb bevásárlásra vagy egy pár új cipőre van szükség. A semmi közepén, kukoricaföldek, tehéncsordákkal pöttyözött legelők, végtelenbe nyúló dombok között fekszik ez a 211 fős település. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen isten háta mögötti helyen semmi nem történik. Bár a nebraskai Thedford települést lélekszáma és elhelyezkedése is alvó kisvárosnak predesztinálja, roppant aktív közösségi élete minden alkalommal meglep. Úgy tűnik, nem véletlenül köszönti az ideérkezőket a határon a Nebraska… the good life felirat. Trembácz Éva Zsuzsa írása.
–
Az egyik első randinkon megkérdeztem a férjemet, hogy ők is jártak-e színházba a gimivel. Arckifejezését csak pár év késéssel értelmeztem, amikor először jártam a nebraskai településen, ahol felnőtt.
A mi viszonyrendszerünkben falunak, az amerikaiak által kisvárosnak nevezett hely lakosainak száma az elmúlt években ugrott meg 188-ról 211-re. Közösségét és a környező farmok lakóit szolgálja egy magyar viszonylatban közepes méretű bolt, posta, bíróság, bank, öt templom, általános iskola, és egy középiskola behemót nagy tornateremmel.
Az én kedvencem a történelmi múzeum, a művészeti galéria és a jól felszerelt könyvtár különböző korosztályoknak szóló programokkal. Ezek mellett egy bár, két étterem, két benzinkút is működik, és egy út menti földszintes szálloda, az Arrowhead Motel. Nevét nem véletlenül kapta: még a ’70-es években is gyakran bukkantak errefelé indiánok által használt nyílvesszőkre.
A település lelke: a Life Center
Szívem csücske a nyugdíjasklub, ami bőven túllépi a hagyományos életkori kereteket. Ennek megmondhatója a hatéves lányom, aki imád idejárni a sokféle kirakós játék és a fahéjas házi süti miatt. Az én saram, hogy szabad fordításban nyugdíjasklubozom a Life Center nevű közösségi helyet, ami beszédes nevének megfelelően valóban e közösség életének központja. Hétköznapokon kilenctől tizenegyig gyűlnek itt össze – többnyire – idősebbek kávézni, újságot olvasni, beszélgetni, kirakós játékkal vagy más társasjátékkal játszani, biliárdozni. Délután három és öt óra között újabb csoport összejöveteléhez nyitják meg a kábé 35 négyzetméteres termet. Önkéntes alapon érkeznek a sütemények, a fahéjas tekercs, a rebarbarás pite és a kávé is. Az egyik lelkész és a helyi seriff is gyakran feltűnik itt, akinek a rendfenntartás mellett a környező farmokon élő idősek látogatása is a feladatai közé tartozik.
A saját káromon tanultam meg, hogy a magyar nyelvben meghonosodott farmer szót még csak véletlenül sem szabad az állattenyésztéssel foglalkozó rancherekre használni, mert ők magasabban helyezkednek el a hierarchiában, mint a kifejezetten csak zöldségtermeléssel foglalkozó farmerek.
Ebben a közösségi házban kéthetente „ki-mit-hoz” alapon ebéd is van, ahova egy tál étel a beugró. A vegánok nehezen találnának maguknak fogukra valót itt: leginkább húsételek, véres steakek, pulled pork szendvics, amely magyarul szaftos malac vagy tépett disznóhúsos szendvics néven fut, tejszínes, sajtos krumpliételek, majonézes káposztasaláta és zöldbab a leggyakoribb fogások. Az ételkínálat nyomokban őrzi az egykori telepesek emlékét; az itteni lakosok ír, cseh, angol, német, holland gyökerekkel büszkélkednek. Az 1862-es telepestörvény meglendítette az ideérkezők számát, ugyanis jelképes, tíz dollár körüli összegért és öt év gazdálkodás fejében 65 hektár földhöz jutottak. Bár a telepestörvény és a Union Pacific vasútvonal építése is idecsábított sokakat, Nebraska a népsűrűséget tekintve harminchetedikként még ma is a sor vége felé kullog:
mindössze 1.9 millióan élnek jó két magyarországnyi területen.
A hajtóerő: az önkénteskedés
A város működését nagy mértékben áthatja és mozgatja az önkéntes munka. Ahogy a szívem csücske klubba is önkéntes alapon hozzák a sütit, a művészeti galériát nyaranta önkéntes főiskolások működtetik, az iskolabuszt az apósom vezeti, de a templomkertet is az gyomlálja, aki éppen ráér. A történelmi múzeum, ahol többek között számos XIX. századi relikvia, korabeli esküvői ruha is látható, önkéntesek nélkül bezárhatna.
Amit Amerika szerte imádok: a múzeumok
Nemcsak Washington D.C. és Chicago elképesztően gazdag múzeumaiban, de a kisvárosokban is olyan érdekesen, különböző korosztályokat megcélozva, interaktív módon tálalják a múzeumok a helységek történetét, kulturális és művészeti értékeit, hogy abban csak tobzódni lehet.
Míg én a múzeumra, a lányom a helyi könyvtárra esküszik, ahova mesemondásra, rajzórákra jár, amikor éppen ott vagyunk.
Az izgalmas tálalás alól nem kivétel a helyi művészeti galéria sem, ahol környékbeli festők, szobrászok, kézművesek darabjait lehet megvásárolni. A kedvenc szobrom két kislány történetét meséli el. 1891-ben a nyolcéves Tillie és négyéves húga, Retta a hosszú kilométereken át elnyúló Homokdombok között nem találták a hazafelé vezető utat. Napokon át tartó bolyongásukat sajnos csak a négyéves kislány élte túl.
Két éve az állam turisztikai hivatala Nebraska egységes márkájának kialakításán dolgozott. A ’70-es évek óta népszerű Nebraska… the good life mottó esetleges módosítása azonban elég nagy port vert fel a megkérdezett nebraskaiak körében. Egyöntetűen ragaszkodtak a szlogenhez, és csak megerősítették a mottó igazságtartalmát: itt valóban jó az élet.
Trembácz Éva Zsuzsa
Ha tetszett szerzőnk írása és szívesen olvasgatnál még tőle vagy utaznál el vele messzire gondolatban, akkor feltétlenül nézd meg a Facebook-oldalát is!
A képek a szerző tulajdonában vannak