Az elmúlt években mindenki megismerte a nevét a Társas játék, A Liza, a rókatündér és a Válótársak révén. 34 éves korában lett igazán sikeres, pedig már addig is rengeteg jó szerepet eljátszott a színpadon és a filmvásznon. Nem is nagyon tudja hova tenni a „sztárságot”, azt mondja, hogy ő ebből szinte semmit nem érzékel, ugyanúgy teszi a dolgát, ahogy korábban, ugyanolyan hétköznapi problémákkal küzd, mint bárki más. Úton a színházba őszintén mesélt a hétköznapi gondokról, a gyerekkori versenysportról, a sikertelen színművészetis felvételikről, és arról is, hogy szép lassan – épp a hangos sikereknek köszönhetően – kezdi elhinni magáról, hogy amit csinál: jó. És most kivételesen egy kicsit a magánéletével kapcsolatban is megnyílt – pedig olyannyira diszkrét alkat, hogy még a kollégák sem tudták a Liza, a rókatündér forgatása során, hogy ő és a rendező egy párt alkotnak. Elviszlek magammal: Balsai Móni, aki semmiképpen nem Mónika.
60 év alatt 60 tévéműsort készített, mégsem elégedett azzal, ahogy a munkásságát megítélik a szakmában. Az emberek szeretete (amit a napig érez) azonban kárpótolta minden díjért. Felesége, Éva elvesztése korszakhatár az életében, ami után, úgy igazából soha nem tudta újraépíteni magát. Ma unokázik, barátokkal találkozik, utazik és (néha) tévét néz, – de nem igazán tetszik neki, amit a dobozban lát.
Pálmai Anna épp ezerrel dolgozik magán, amiből kívülről az látszik, hogy egyik pillanatban ömlik belőle az érzés és gondolat, a következőben pedig megáll, hogy mérlegelje, mi az, amit megoszthat a nyilvánossággal, és mi az, amit még gyúrnia kell. Az Elviszlek e heti epizódja izgalmas utazás egy érzékeny ember önismereti terápiájába.
Válás, vetélés, szülők elvesztése, gyerek kamaszkora, szakmai megalkuvás… nincs téma, amibe Jakupcsek Gabriella ne állna bele, szinte zavarba ejtő szókimondással. De ehhez az kellett, hogy végigmenjen azon az úton, ami a saját, személyes szabadságához vezetett.
Nagyon erős értékrend szerint mond igent vagy nemet valamire Jakupcsek Gabriella, hiszen túl sokszor tapasztalta meg, milyen a megalkuvásokkal teli élet.
„Nem bánom már, hogy az élettől ezt a feladatot kaptam” – mondja mosolyogva az autóban, miután elmesélte elképesztő és kőkemény történetét. Kiss Péter Pál nyolcévesen került kerekesszékbe addigi, totálisan szabad falusi életéből. Újra kellett tanulnia élni és álmodni. Mára kétszeres paralimpiai, négyszeres világ- és négyszeres Európa-bajnok. Ismerjétek meg őt!
Anyukája révén szerb, apukája oldaláról magyar, ő viszont úgy érzi, a magyaroknak nem elég magyar, a szerbeknek nem elég szerb. Ismerős számára a kisebbségi léttel járó „nem vagy idevaló” érzése – nekem viszont az az érzésem, hogy éppen ez, a vérében hordozott sokféleség miatt izgalmas. Ember Márk színész az Elviszlekben.
Tallinn eredetileg nem szerepelt azon a képzeletbeli listán, amelyen a legizgatóbb úti célokat gyűjtögetem. De így, hogy a PÖFF filmfesztivál és egy gáláns meghívás kapcsán mégis odasodort a szél, hezitálás nélkül felvésem utólag arra a listára az észtek fővárosát. Hogy miért szerettem belé? Naná, hogy elmondom.
Gyermekotthoni keretek között több éve tudnak Magyarországon együtt lenni a babáikkal azok a fiatal édesanyák, akiknek tizenévesen született gyereke. Hogyan küzdenek meg a felelősséggel, ami a szülővé válásukkal jár? Milyen kilátásaik vannak a jövőt illetően? Hol vannak ebben a képben az apák? És kik azok, akiknek a támogatására valójában számíthatnak?
Mit üzen a nőknek bárhol a világon, hogy egy elítélt szexuális ragadozó lett a világ egyik vezető nagyhatalmának elnöke? Szabó Anna Eszter szerint azt, hogy nem számítunk.
