„Te nem is vagy az anyám, mert egy anya nem tesz ilyet a gyerekével!”

–

Gyerekként, amikor elfáradtam az iskolától, betegnek színleltem magam

Elvándoroltam a körzeti orvosnőhöz, aki megvizsgált, látta, semmi komoly bajom, majd kiírt egy hétre. Kitűnő tanuló voltam, úgyhogy nem volt miért lógnom, de én imádtam ezeket a napokat. Ilyenkor elégedetten hazamentem, átöltöztem pizsamába, elővettem a könyveimet, rajzolgattam, és – főként az első napon – hitelt érdemlően játszottam a komoly beteget. 

Amikor elfáradtam, betettem a kedvenc mesekazettáimat, az egyik az Alice Csodaországban volt. Nem volt lemezjátszónk, és a Tükörországot nem tudtam meghallgatni, mert csak nagylemezen jelent meg. (Később átvetettem magnóra, de csalódásnak bizonyult.) A Csodaországot imádtam, Domján Edit hangja varázslattal töltötte be a lakótelepi panelszobát. Egyedül lehettem, finom meleg volt a lakásban, és ott voltam Alice-szal. Végigéltem a kalandokat Dodó kacsával, a gyáva nyúllal, Április bolondjával. 

Aztán a hét vége felé már megcsináltam a házi feladatokat is, és hétfőn újra mentem iskolába. 

A napok teltek, az általános iskolából gimnáziumba mentem. Nem volt jó az osztály, nem találtam a helyem,

az osztályfőnököm, a matektanár leginkább a mesebeli vasorrú bába és Szörnyella de Frász együttes reinkarnációja volt. (Még a PhD-n is álmodtam róla felnőtt fejjel, hogy újból kell érettségizni matekból a tézis védése előtt.) 

Végül egy osztálytársnőm invitálására elkezdtem a tömegkommunikációs fakultációt. Megfordult a világ: értelmet nyert az idő. A házi feladatokat szünetekben írtuk meg, a buszon zötykölődve olvastam, így készültem az órákra. A többi időben azt csináltam, amire vágytam: újságírás, riportok készítése, vágás, fotózás, mozi… minden csuda dolog volt számomra. Megtanítottak újságot olvasni, ismerni az országot-világot. A mindennapok részévé lett. Ezzel együtt a társadalom is érdekelni kezdett, eldöntöttem, hogy szociálpolitikát és szociális munkát fogok tanulni.

Tudatosan készültem a jövőre. 

Amíg én kamaszodtam, odahaza a dolgok egyre gyorsabban romlottak

A gimnázium első évében döbbentem rá, hogy anyám alkoholista, zugivó. Imádott apám rántotta le a leplet róla. Összeállt a fejemben, miért van az, hogy délután négykor, amikor megkérdeztem anyámat, hogy elmehetek-e vágni a kábeltévébe este tízre, még minden rendben volt, majd este balhé lett abból, hogy indulok a megbeszéltek szerint a lakótelep másik felébe „dolgozni”. 

Szerencsére a vezetőtanárunk, „Pappla” megsejthette a zűrt, mert kiszedte belőlem, miért vagyok sokszor zavart: hazahozott a kis kék Trabantjával, felkísért a liftig, hogy anyám nyugodtan elengedjen. 

Negyedikben faltam a könyveket, készültem a vizsgafilmekre, riportokra.

Jártam a börtönbe interjúzni, cigány költővel, szociológusokkal készítettem riportokat, állami gondozásról olvastam. Végre azzal foglalkozhattam legálisan, ami érdekelt, Csodaországba kirándultam a könyvek és a munka kapcsán.

Odahaza egyre többször állt a bál, és egyre kevésbé értettem, miért. Eksztázisban készültem a felvételire meg az érettségire, a maximumot adtam bele, de olyan volt, mintha az életemért küzdenék. Hajnalban keltem, hallgattam a békák kuruttyolását a bányatóról, olvastam az irodalmakat: magyarból és társadalomismeretből kellett felvételiznem. Már tudtam, hogy nem Budapestre, hanem Pécsre. Hogy legálisan kerüljek el a „szerető szülői háztól” a kollégiumba. Előkészítőre is jártam, egyre jobban kitárult a világ, ám eközben odahaza egyre jobban szűkült a tér. 

Mind többször kitört a botrány, szinte kizárólag akkor, amikor apám nem volt otthon

Én bent tanultam a szobámban, és hallottam a „papírfalak” mögül, hogy anyám kiment a konyhába, felkapcsolta a villanyt, kattant a mágneszár a beépített szekrényen, csörgött valami néha, majd kisvártatva újra záródott a szekrény, anyám pedig visszament a szobába.

Ilyenkor a krumplis doboz mellől előhúzta az Éva vermutos üvegét, letekerte a sárgára festett alumínium kupakot, és újra elrejtette a krumplik közé.

Ha volt ott már üres üveg, akkor csörömpölt kicsit. 

Aztán, ahogy ezek a járatok sűrűsödtek, vagy ő jött be a szobámba, vagy én mentem ki, és ha kereszteztük egymás útjait, megkezdődött a harc. A vége mindig csúnya lett: valamiért belém kötött, én vagy tűrtem, de inkább nem, visszaválaszoltam, és, beindult a cirkusz. Anyám elgyepált.

Sírtam, zaklatott voltam, és semmit sem értettem. Aztán elmúlt minden, lefeküdt aludni, hangosan hortyogott a falnak fordulva, csak a hátát láttam, amikor abban reménykedtem: „ugye, már nem lesz több menet?”

Visszatértem József Attilához vagy a Cigányútonhoz, de a lelkemben dúlt a vihar. 

Apám sosem volt ott

Dolgozott reggeltől estig asztalosként a gyárban, aztán maszekolt, társadalmi munkát vállalt, hétvégeken meg a gyárban tűzoltóparancsnokként volt szolgálatban.

Én vittem ilyenkor az ebédet, csirkepörköltöt nokedlivel, csemegeuborkával, befőttes üvegben. Végigzakatoltam a városon, busz, metró, villamos, majd vissza. Ment az idő vele, de valahogy csak nem akaródzott a hazaút, pedig tudtam, odahaza vár Ady, Szerb Antal és Szelényi-települési lépcső meg a Maslow-piramis. Vágytam is rájuk nagyon.

Ám mégis inkább ültem apám ágya szélén a tűzoltószobában, beszélgettünk a durva lópokrócon, olaj és por szaga keveredett a finom fa illatával, apám csendesen szívta a talpas Kossuthot, a narancssárga papírdoboz az asztalon, bütykös ujjai között parázslott a cigarettavég. 

Sosem tudtam, mi vár rám otthon.

Leginkább attól függött, milyen ritmusban értem haza: ha jól jött ki a lépés, akkor sikerült belopódzni, csendesen settenkedni, csitítva a csapóajtó kattanását, és a zárt is óvatosan nyitva bejutni, ekkor nesztelenül olvasgathattam, és élveztem a nyugalmat. 

Rossz esetben viszont kinyílt a „pofonosláda”, sorjáztak az ütések. Hogy miért? Mert becsuktam az ajtót… vagy azért, mert nem csuktam be. Hangos voltam, vagy épp nem voltam az. Mert vagy válaszoltam valamire, vagy nem, vagy jó volt a felelet, vagy nem. Lényegtelen és kiszámíthatatlan volt.

Előfordult, hogy inkább ültem kint a lépcsőházban. Féltem egyedül a hideg lépcsőn, aminek a széle csúnya linóleummal volt szigetelve, hiszen jártak arrafelé szatírok is, Kőbánya nem volt finom vidék sosem, erőszakolták már meg az iskolatársamat a lépcsőházban, de inkább gubbasztottam a lépcsőn, a sötétben, mintsem a tuti verési programba vegyek részt. 

Váratlan bejelentés…

Negyedikben, közelítve az érettségi finiséhez, egy hétvégi napon ismét kitört a bál. Isten tudja, miért kaptam ki megint, jó alaposan elvert az anyám, repült a drága szemüvegem szanaszéjjel, üvöltöttek a káromkodások a fülembe. A szobám sarkában, a függöny előtt gömbölyödtem össze, a kezemet a fejemre téve zokogtam, próbáltam törölgetni a könnyeimet, és kértem, hagyja már abba.

Amikor lezajlott a „műsorszám”, és anyám kitombolta magát, akkor jött haza apám, a szolgálatból. Konstatálta a helyzetet, sok mindent nem lehetett tenni, az „esemény utáni tabletta” mit sem ért volna. Amikor elcsitult már a vihar, becsuktam az ajtót, hogy belevessem magam a tanulásba. Valamiért mégis kikívánkozott belőlem, és hangosan mondtam anyámnak:

„Te nem is vagy az anyám, mert egy anya nem tesz ilyet a gyerekével!” Anyám higgadtan felelt: „Nem is vagyok az.” 

Erre visszakérdeztem, hogy vajon ez még a „vicces program része”, mert annak kicsit erős… vagy igazság is van benne…

Anyám ült a fotelágyban, kezdett üvegesedni a tekintete. „Nem én vagyok az anyád, apáddal örökbe fogadtunk.” Odafordultam apámhoz, aki szerintem akkor hordott ki egy szívinfarktust, de csak nagyot sóhajtott: „Igen, ez tényleg így igaz.”

Úgy éreztem, ez már túl van azon, amit ép ésszel képes vagyok elviselni

Felöltöztem, felültem a buszra, és elmentem ahhoz a barátomhoz, aki társadalomismeretből készített fel az érettségire. Meleg volt az idő, közelgett az érettségi. A hársfák illata édes volt, és ahogy bandukoltam a Wekerle-telepen, éreztem, amint a szandálomba a kis kavicsok elöl belemennek, majd végül oldalt és hátul kiszóródnak. Az aktuális könyvet szorítottam a kezemben, de kinyitni nem tudtam.

Tele volt a fejem, őrült módon próbálták a kis szürke agysejtek értelmezni a híreket. 

„Tükör által homályosan”… Alice ekkor felébredt, és rájött hát, hogy felnyílt a sorompó, és most már nem Csodaországban csatangol Dodó kacsával és Április bolondjával, hanem a Tükörszférában keresi az utat előre. 

 Csoboth Johanna Sára

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ pixelfit

A további képek a szerző tulajdonában vannak