Úgy emlékszem, 2007 tavaszán találkoztunk először: a mankó és én

Bimbózó kapcsolatunk közelről sem volt felhőtlen. Először csak néztem, majd óvatosan megérintettem. Nehezen ment az ismerkedés. Féltem tőle, mert nem tudtam bízni benne. Éreztem, ha teljesen rátámaszkodom, biztosan kicsúszik lábam alól a talaj. Aztán ahogy erősödtem, mégis közelebb kerültünk egymáshoz. Könnyedén kapaszkodtam belé, és egyre többet sétálgattunk együtt.

Pár hónap múlva azt éreztem, nélküle könnyebb lenne az élet. Igyekeztem az önállóságot választani és gyakran indultam el egyedül. Először csak rövid időre hagytam magára, aztán egyre hosszabb időre hanyagoltam a társaságát.

A szakításunkra határozottan emlékszem. 2008. szeptember, a kislányom első óvodai napja. Tudtam, ide már biztosan nem kísérhet el.

Azóta ritkán találkozunk – a mankóm és én. Néha még velem van, ha nincs épp senki mellettem, de már kevésbé támaszkodom rá. „Se veled-se nélküled” kapcsolatban élünk.

A barátnőm azt mondja, neki kurvára tetszik, hogy ennyi dac és nőies tartás van bennem, hogy juszt se használom.

Fenét. Valójában a szégyen és a félelem miatt kerülöm.

Az elején, mikor megkaptam, azt gondoltam, ez a mankózás nekem soha nem fog menni.

Ültem a kerekesszékben, lassú felépülésben bízva a betegség után, és azt kérték tőlem, álljak fel, és támaszkodjak a két könyökmankóra. Basszus. Hogyan?

Ez fog engem megtartani?

Még jó, hogy a lábaimra felcsatolták a járógépeket és a „peroneus emelőket”, mert azok legalább olyan merevek voltak, mint az oszlopok. Csak hát… a fenekem. Az az akkor formásnak éppen nem mondható popóm, az istennek sem akart alattam maradni.

Fotók: W. Fodor Ágnes

Soha nem gondoltam volna, hogy a „húzd be a segged” ennyire nehéz feladat is tud lenni.

Az volt.

De hát, nem adjuk fel, majd gyakorolunk…

Hetekig mást se csináltam, mint összeszorított farpofákkal és vörös fejjel álltam a bordásfalnál. Megérte. Egy nap arra eszméltem, úgy állok, mint a cövek.

Ettől a naptól kezdődtek a közös, iszonyatosan lassú, „egyik lábat a másik után” sétáink. Hetek, hónapok teltek el, mire a mankókkal szép lassan már a métereket faltam. A járógépeket felváltották a térdortézisek (térdtámaszok - a szerk.) és a kissé robotszerű merev láblendítésekből szép lassan térdhajlítások lettek. Közel egy év telt el, mire vagányul, nem két, hanem egy mankóval róttam a köröket.

Emlékszem, mikor abban az időben megkérdezte valaki: „mi történt veled?”, én lazán annyit válaszoltam „síeltem”. Utáltam volna mindenkinek elmagyarázni a betegségemet, így meg nem faggattak tovább. Mert hát, „fene a jó dolgát… Hát, így járt”. Nem akartam, hogy sajnáljanak.

Szóval mikor szakítottunk, és a maradék botomat is elhagytam, már 2008 szeptemberét írtuk.

Bot nélkül akartam vinni Lilit az oviba. Olyan szerettem volna lenni, mint a többi anyuka. Mert a gyerekek, tudjuk, kegyetlenül őszinték, én pedig bármire hajlandó voltam, csak hogy ne lássák, más vagyok, ne piszkálják Lilit miattam.

Az első nap félelmetes volt

Kiszálltunk az autóból, és megfogtam a felém nyújtott, puha gyermekkezet.

Óvatosan léptem, mereven magam elé bámulva, nehogy egy kavics, egy mélyedés tönkretegye a jól megkomponált belépőmet. Közben azon is imádkoztam, nehogy a kicsi veszítse el valami miatt az egyensúlyát, és rántson magával engem is.

Mert egy baj van a mai napig is. Ha megbotlom, végem. Tehetetlenül zuhanva akkorát esek, mint az ólajtó, és ember legyen a talpán, aki összevakar.

Szóval lassan haladtunk a lányom meg én. Mire beértünk, pirosra szorítottam az apró ujjacskákat, de sikerült! Együtt megcsináltuk. Tudok járni mankó nélkül. Ha akarok.

Innen kezdve nem volt megállás. Számtalan technikát dolgoztam ki a közlekedésre.

A legjobb, hogy ha nincs nálam mankó, biztonság kedvéért, állandóan kéz a kézben járhatok a férjemmel. Igaz, ő azt mondja, ezt elérhettem volna kevésbé drámai eszközökkel is, mint a bénulás.

Aztán mindenhova hamarabb érkezem, és kívülről fújom a könnyen megközelíthető, viszonylag akadálymentes helyeket a városban. Ismeretlen terepre általában elkísérnek, de olyan észrevétlenül tudok kapaszkodni, hogy az már szerintem művészet. Szinte tökéletesre fejlesztett, kissé bicegő lépteimet és mosolygós arcomat látva, az emberek többségének fogalma sincs a jókedvem mögé gondosan elbújtatott nehézségeimről. Eszközökkel felszerelt lábaimnak és komoly munkával kialakított életemnek köszönhetően ma már jól boldogulok a mindennapokban az alföldi kisvárosban, ahol élünk. Én és a mankóm.

W. Fodor Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Tonywestphoto