–

Mindig is irigyeltem azokat, akik egy vállrándítással elintézték az éjjeli szerenádot nehezményező szemforgatókat. Mondván, ők ugyan nem tehetnek róla. Bár én sem direkt csinálom, mégis bűntudatot érzek, ha szembesítenek hangoskodásommal. Lesüllyednék a föld alá szégyenemben, vöröslő arccal elmormolok egy bocsit, és megfogadom, hogy ezentúl csak hangszigetelt szobában alszom az emberektől elzárva. Mert ez ciki. Emiatt szorongani kell. De tényleg?

Nem olyan régen valaki szidott előttem egy hímnemű horkolót, hogy inkább majd velem alszik egy szobában, különben szar éjszakája lesz. Egyből izzadni kezdett a tenyerem, ajjaj, most vagy színt vallok, és bevállalom az égést, vagy kockáztatok, hátha nem veszi észre.

De ha lebukom, jön a „Horkoltál!”, rosszalló fejcsóválással, bűntudatkeltő „nemtudtammiattadaludni” nézéssel. (Megjegyezném, hogy olyan is van, aki kedvesen, nem lecseszve mondja, ami sokat javít a helyzeten.) Végül egyszerűen elmondtam, a lány pedig egész aranyosan válaszolta, hogy nem gáz, majd berakja a fülhallgatóját. Azért a biztonság kedvéért ezerszer bocsánatot kértem, és kellemetlenül éreztem magam. Aztán az ágyban (míg vártam az ágya felől valami alvásra utaló neszt), elgondolkodtam, hogy ez milyen hülyeség tulajdonképpen.

Nem ciki horkolni és kész. Rajta vagyok, hogy ezt valóban így is érezzem, és ne szorongjak miatta. Próbáltam ehhez a részhez találni egy megbízható, minimum angol tudósok által készített felmérést, hogy hány horkoló is él a világon, de nincs egyetértés a számokban. Az emberiség nagyjából 20-40 százaléka nem hagyja aludni a hozzájuk közel lévőket. És még ha a horkantós nők száma feleannyi is, mint a férfiaké, azért így is sokunkat érint a probléma. Mégis többen meglepődnek, hogy én sem vagyok csendes alvó. „Nő létedre?!? Igen, nő létemre.” És böfizni, pukizni, kakilni és pisilni is szoktam, ami mind normális.

 Azért is szorongok egyébként a horkolásomon, mert őszintén sajnálom, ha nem tudnak miattam rendesen aludni. Mondjuk, tehervonatnak nem szoktak csúfolni, szóval valószínűleg annyira nem vagyok szörnyű.

Kitapasztaltam, hogy hason nem, oldalt fekve pedig csak az esetek felében horkolok, szóval van, aki nem is hall, de az éjjeli forgolódásom ellen nem tudok tenni. De azért is szorongok, mert egyszerűen utálom, ha piszkálnak, kinevetnek vagy témáznak rólam, aminek mindig van némi esélye. Nyilván a felnőttek egy fokkal jobbak, mint anno, a suliban, ahol napokig utánozták a hangokat, mikor egyszer lebuktam, aztán még évekig nevettek, de az idősebbek is sokan nagyon gonoszan leteremtik a horkolókat. Nem gondolom, hogy csendesen tűrni kéne a dolgot, mert az tarthatatlan, ha soha nem tudunk pihenni a másik miatt. De ilyenkor kedvesen, empatikusan fel lehet  is hozni a témát, nem csak leteremtve. Azoknak vagyok hálás leginkább, akik ha rákérdezek, azt mondják: „Jaj, csak picit horkoltál, simán tudtam aludni”. Netán azt: „ó, én nem is hallottalak”.

 A füllentéseket ilyenkor mindig pontosan le tudom leplezni, hiszen ébredés után még tíz percig sajog a száraz torkom egy esetleges horkolás után, de azért jólesik a kedvesség.

Néha egyébként egy-egy horkantásra én magam is felriadok éjjel. Ilyenkor – ha vannak velem egy szobában mások is – abban reménykedem, hogy senki más nem hallotta ezt.

Sok éjszaka nagyon idegesítő, hogy nem kapok rendesen levegőt, ami miatt már minden a neten található természetes technikát bevetettem. Szerintem a genetikámhoz mérten a minimumra redukálták az éjjeli hortyogásokat, de még így sem múlt el a probléma. Tudom, műtét is van, valamikor biztos rá is veszem magam, de egyszer már átéltem egy kellemetlen orrmandulaműtétet halál feleslegesen, szóval azért szkeptikus is vagyok.

 Az orrmandulát kiskoromban vetettük ki, csak azért, mert horkoltam, és az orvos szerint a műtét általában megoldja a gondot.

Nekem nem, szóval maradtak a szörnyű osztálykirándulásos éjszakák, amikor görcsben álló gyomorral vártam akár órákat, míg az egész tornateremnyi gyerek TUTIRA elaludt előttem. Reggel ébresztő nélkül, a stresszre keltem hajnalban elsőként, hogy minimalizáljam a lebukás veszélyét.

Persze így sem tudtam elkerülni a gyermeki kegyetlenséget, nem lepődnék meg azon sem, ha létezne pár felvétel az éjjeli előadásomról. Manapság azért ennyire már nem vagyok stresszes a dolog miatt, de az ismerkedés egyik előrehaladottabb fázisában azért rendre előkerül a fejemben a gondolat.

Amikor először alszom egy ágyban egy férfival, előjön gyermekkorom gyomorgörcse, nehogy előbb aludjak el nála, és röffentésekkel kezdjem a kapcsolatot. Ha pedig egy kicsit is komolyabbra fordul a dolog, és még nem buktam le, akkor igazi fejtörést okoz eldöntenem, mikor a legalkalmasabb bevallani a jelöltemnek, hogy éjszakánként számíthat majd tőlem némi hanghatásra.

A lehető legbocibb szemekkel motyogom el, hogy „izé, hát, elképzelhető, hogy néha, egy kicsit, talán, szóval-hogy horkolok éjszakánként”. Mindig attól félek, nehogy ez legyen a válóok, de eddig erre nem volt példa.

Tudom, túlzott és felesleges az aggodalmam, és dolgozom is rajta, hogy zsigerből jöjjön az a „nemtehetekróla”. De higgyétek el, hogy a horkolásnak nem csak az az egy árnyoldala van, hogy másokat zavar. Elég nagy szívás a mi oldalunk is, és igazán, tényleg nem tehetünk róla. Ezt figyelembe véve, jóindulattal üljetek le velünk megoldást keresni, ha nem bírtok velünk aludni.

Darányi Lea

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ sdominick