Karrierkanyar – avagy: hogyan lettem magyar tévésből osztrák kávézótulaj (majdnem)

–

Induljunk ki abból, hogy vajon mi a kapcsolat a tévés kulturális műsorszerkesztés és a kávéfőzés, valamint a péksütisütés között! Persze hogy semmi. Mint ahogy a magyar-olasz szakos diploma és a kulturális műsor szerkesztése között sem találunk egyenes utat.

Azért megpróbálom sorra venni, hogy mi miből nem következett.

Amikor ovis lett a kislányom, a gyerekkori barátnőm és egyben velem egyszerre szülő társam azzal állt elő, hogy most indult egy kulturális műsor a tévében, és a gyerek mellett mellékállásként nyugodtan írogathatok meg segédszerkeszthetek nekik. Örök hálával gondolok rá és erre a mondatára, mert úgy szerettem bele a tévés munkába és a közösségbe, hogy szinte a második családomként kezeltem őket, és mindent, de mindent meg akartam tanulni.

Otthon érezem magam a tévénél hosszú évekig.

Nem a tévés világban, hanem közöttük: külön kis sziget voltunk, mert hagytak minket dolgozni, gondolkozni, örülni és sírni. Aztán amikor már inkább csak sírni lehetett, akkor eljöttem és – bár azóta is hiányzik a csapat és az a fajta munka – csináltam tovább az életet, főleg eltévedésekkel és apró visszatalálásokkal.

Nem sokkal később kiköltöztünk Bécsbe, aminek fő oka a férjem munkája volt, így egyfajta szerelvényként mentünk vele, hogy többet tudjunk együtt lenni.

Az úgynevezett „karrierem” ekkor egy teljesen más vágányra terelődött, elkezdtem küzdelmemet az aranyérmes háziasszony szerepért.

Gyereket kezeltem, lelkiápoltam, vásároltam, főztem, sétáltam, jógáztam, kutyáztam, olvastam, lakást rendeztem, de legfőképpen mániákusan takarítottam. Amikor kezdett egyértelművé válni, hogy a wannabe takarítónő szerep nem teljesen az enyém, és a depresszió is közel lopakodott, akkor az összes, külföldre költözött barátnőm megnyugtatott, hogy ők is ebbe menekültek eleinte, mert ez jelentette a fejükben az otthon érzetét és a biztonságot.

Ettől természetesen nem igazán nyugodtam meg, így erőszakkal próbáltam elengedni a felmosórudat és a porszívót, mint életem fő fogódzkodóit, és beiratkoztam egy négy etapból álló asztalostanfolyamra.

Csodás volt osztrákul semmit nem érteni az egészből, figyelni a mozdulatokat, tervezni, ismerkedni a fával, emberekkel, technikákkal, és természetesen mindent félreérteni, amit csak lehet. Szerencse, hogy a vizsga nem szóbeli volt, hanem egy – mondjuk, bonyolult – tárgy megtervezése és kivitelezése. A kiscserkész egyik szép kerülője volt ez is, innentől már elkezdtem a lakásba bútorokat is készíteni, vagyis inkább átalakítani.

Be kellett azonban látnom, hogy ebben sem teljesedtem ki igazán: a családom és én karöltve kezdtünk agyfaszt kapni tőlem.

Szerencsénkre ekkor beiratkoztam egy intenzív jógaoktatói képzésre.

Volt dolgom, volt jövőkép, a család sem akart mindig megölni, jó lett a hangulat. Olyannyira, hogy egyik éjszakai koktélozásunkból hazafelé tartva, a Naschmarkt közvetlen szomszédságában, a kedvenc Otto Wagner-házam kirakatában a férjem észrevette, hogy egy pici üzlethelyiség kiadó, és akkor ott, kissé spiccesen rettentően belelkesültünk, hogy régi álmunkat ezennel valóra válthatjuk, és kocsmát nyithatunk!

Azaz nyitok, mert férjnek persze volt dolga rendesen. Másnap fel is hívtuk a tulajdonost, aki utólag a világ legügyesebb és legőrültebb asszonyának bizonyult, ugyanis nem tudtunk olyan korai időpontban menni hozzá „tárgyalni”, hogy minimum egy üveg proseccót ne nyomott volna le a torkunkon.

Közben azért kiderült, hogy kocsmára nincs és nem is lehet engedély. Sebaj, akkor lesz más: nyitok, mondjuk, egy kávézó és dizájnbolt kombót… 

Megállapítható, hogy konstans szalonspiccünknek köszönhetően körülbelül egy hónap múlva már ott is álltunk a boltban a kulcsokkal, két üveg kispezsgővel, bekapcsoltuk az otthagyott ősrégi hifitoronyban lévő egyetlen cédét, üvöltött Jill Barber Chances (vajon miért pont ez?!) száma, és csak néztük egymást: mi lesz most?!

Az lett, hogy megint teljes erőbedobással elkezdtem csinálni körülbelül húsz olyan dolgot, amit addig még soha, ráadásul egy viszonylag idegen ország teljesen ismeretlen jog- és szokásrendszerében.

Hogy ez miből is állt?

Semmi extra, kérem szépen, üzleti tervet írtunk, végre beletanultam az Excelbe valamennyire, meg a cégalapításba, a könyvelés-előkészítésbe, a számlázásba, a bankolásba, a napi elszámolásba, a leltározásba, a napi fogyások összesítésébe.

Felkutattam a dizájnvásárokat, döntöttem arról, milyen művészi tárgyakat szeretnék árulni, mindenkivel leszerződtem, rendeltem árukat, áraztam, és – alaposnak közel sem mondható német tudással – beálltam a pultba napi nyolc órára.

A nő a pult mögött etapot természetesen még egy barista tanfolyam, kávékóstolások, kávégépbeszerzés és hasonló nyalánkságok előzték meg. Mondanom sem kell, hogy egyikről sem volt fogalmam ezt megelőzően: ittam a kávét arabica- és robusta-százalékok alapos ismerete nélkül.

Szépen felfejlődtem az olasz kávévonalon, amikor kiderült, hogy Bécsben helyi kifejezéseket használnak, nem a nemzetközileg elfogadottakat, úgyhogy gyorsan még beletanultam a „grószerbrauner” és „ferlengelte” világába – és már pöröghetett is a bolt.

A folyamatos „tévedések vígjátékáról” sokat tudnék mesélni, de legyen elég annyi, hogy amikor a lányom mélyponton volt, csak beült hozzám, a boltba, és fél óra múlva, rendszerint egy kiadós röhögőgörcs után már búját-baját elfeledve távozott.

A sikerek és a sikertelenségek, a ballépések és az örömök mellett a legfontosabb tananyag azért az volt számomra, hogy nagyjából bármibe kezdesz bele, amihez kedved van, az olyan folyamatos adrenalinlöketet ad, amit egy kalandpark se, és ezt imádom.

És esküszöm, hogy bungee jumping közben még sosem kötöttem máig tartó barátságokat koreai művészettörténésszel, kínai táncosnővel, cirkuszigazgatóval, kecskesajtkészítővel, vagy akár egy bangladesi asszonnyal, aki a magyar pörkölt történetéről szóló cikkét nálam ülve és engem kérdezgetve írta meg a The Independentbe. 

De a boltnak köszönhetően kerülhetett a lányom az AC/DC koncert backstage-ébe is, mert a tagok kávézás közben meghívták, hogy ott aztán a gyerek aggódva kérje meg őket a szünetben, hogy ilyen állapotban szerinte vissza ne menjenek a színpadra, annyira öregek és kimerültek.

Lehet, hogy nekik is váltani kellene?

Marossy Kriszta

  A képek a szerző tulajdonában vannak