–

Esti dörmögés

Erzsiék mindketten elég sokat dolgoznak, rendszertelen időbeosztásban (vagy leginkább anélkül), korai harmincasok, gyerek nincs, de tervezik – addig kutya van. Az életvidám, jó fej Erzsi viszont most azt meséli, úgy tűnik, szétmennek, mert az ifjú férj elég sokat dörmög azon, hogy az ifjú asszony nem főz. Sem ebédet (mert akkor dolgozik), sem vacsorát (mert ha délután kell dolgoznia, mire hazaér, semmi kedve hozzá). Rendszerint vagy rendelnek, vagy kipakolják a hűtőt, de hiába, emiatt bizony fokozódott a dörmögés. Az egyébként béketűrő Erzsi felrobbant: „Ha ez neked ekkora probléma, menj, és keress valakit, aki megbízhatóan tudja hozni az elvárt standardot!”.

Amúgy meg az a kapcsolat, ami azon az érdeken alapszik, hogy valakinek az orra elé legyen téve este hétre a meleg étel (vasalt ruha, tiszta lakás, kinek mi), nem kapcsolat, ugyebár.

Persze a férj sem főz, miért is tenné?

Nem ezt látta otthon kiskorában, vagy nem is tud – itt most tulajdonképpen édesmindegy. Mert a hozott ideálokat le is vetkőzhetné, az internet meg gasztronómiai szempontból aranybánya, de akár a két tényezőt is lehetne egyesíteni a cél érdekében. Például kérdezze meg a szóban forgó férj a drága jó anyukájától, hogyan kell elkészíteni egy paprikás krumplit.

Itt nincs olyan, hogy vagy házasság, vagy fakanál, a kettő nem zárja ki egymást.

„Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki, hujjujjujjujujj!”

Saját magam lehettem szemtanúja a közelmúltban, hogy milyen simán eljutottunk a falvédő szövegétől a rideg rögvalóságig, miszerint: „Lánynak dicsőség, asszonynak meg kötelesség”... Mármint nemcsak szülni, de főzőcskézni is. Épp a pénztárnál álltam sorban egy ötvenes hölgy mögött, akitől a pénztárosnő gyanútlanul, a kedves vevővel udvariaskodva megkérdezte: „Mi lesz a kasszához pakolt alapanyagokból ebédre?”. A kedves vevő erre olyat tett, amit valószínűleg a sokat próbált pénztárosnő sem tapasztalt még életében: előbb csak könnyezett, majd fél perc múlva már hangosan zokogott.

Ledermedtünk. Szerintem mindenki végigzongorázta a sorban, mi történhetett a szolid kinézetű vásárlóval a mélyhűtőpult és az akciós szőlőlevek között félúton. 

A síró vásárló egy oldalpillantással azért érzékelte a mögötte állókból áradó döbbent feszültséget, mert pakolás közben hüppögve-kapkodva elmesélte a nagy bánat okát.

„Ebbe én már beleőrülök! Nem bírom. Mindennap kitalálni, bevásárolni, hazavinni, megfőzni, elég legyen már! És tudja, mi a legrosszabb? Hogy általában semmi ötletem sincs, mit főzzek! Most is csak tökfőzelék lesz pörkölttel. Jobb nem jutott eszembe!”

„De akkor miért tetszik ezt csinálni?” – kérdezte a pénztáros. „Ha nem szívesen főz az ember, ha nem szívből jön, nem is fog ízleni az az ebéd.”

„Mert kell! Ezt nem érti úgysem… Muszáj! Az én férjem nem eszik meg akármit, csak amit én csinálok. Azt szokta meg!”

A hölgy után én kerültem sorra, összenéztünk a pénztárosnővel. „Hú, de súlyos!” – állapítottuk meg szinte egyöntetűen.

A szomszédban is ez van

A minap felmentem a szomszédasszonyhoz, aki elég laza, neki is van három gyereke. Felfedeztem, mennyi közös vonás van bennünk, amúgy „szomszédanyukásan”. Például mindketten gyűjtjük a szakácskönyveket, amelyek csodás, katonás rendben sorakoznak a konyhaszekrény alsó sarokpolcán – csakhogy emberkéz vagy egy éve jól láthatóan nem illette egyiket sem. Gyorsan kiderült, hogy mindketten főzünk mindennap, és hiába van meg a „rákkal töltött kelrolád” meg a „bevert tojás szénégető módra” mű leírása, valahogy ugyanazokat a köröket futjuk, azaz mindketten ugyanazokat a kajákat főzzük esténként, mikor hazaesünk a melóból.

– Tarhonyás hús!

– Sült krumpli.

– És valami főzelék?

– Azt nálunk csak én eszem. Esetleg a lencse.

– Brassói!

– Igen és spagetti bolognai szósszal.

– Palacsinta!

– Rizses hús.

– Az az. Meg halrudacska.

– Halrudacska rulez.

– Én azt csinálok ma.

– Én is.

Ha belegondolok, ezen a ponton biztosan megértünk mindketten arra, hogy azonnal elbujdokoljunk a világ szeme elől, hiszen tulajdonképpen tettünk/teszünk is kaját a mindenkori pasijaink orra elé esténként, meg nem is – a halrudacska esetenként már a határt súrolja, viszont szeretjük.

Lehet, hogy csak szerencsénk van, mert csupa olyan férfival hozott minket össze a sors, akik nem dörmögtek, hanem ettek?

Ettől függetlenül mindketten elvált nők vagyunk, így – amíg nincs kézzelfogható bizonyíték a gasztronómiával megerősített párkapcsolat tartósságára – én ma estére szendvicset tervezek...

Kocsis Noémi

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/GraphicaArtis