–

A hősök nem születnek, hanem bizonyos körülmények hatására azzá válnak

Mert az ő belső iránytűjüket semmi sem zavarja össze. Nincsenek sokan, mert ehhez ritka szilárd jellem és vakmerőség kell, hiszen időnként kajánul bele lehet röhögni a hatalom arcába. Vagy legalább eltökélten a szeme közé nézni, a félelem szikrája nélkül. Amíg csak olvasunk róluk, olyan magától értetődőnek tűnik, mi volt a helyes, mit kellett tenni. De a maga korában mindenkinek egyedül kell meghoznia a döntését, és a legtöbben a könnyebb ellenállás irányába mennek. Hősnek (vagy ellenállónak, lázadónak) lenni ugyanis magányos út – és korántsem olyan magasztos, amilyennek utólag látszik. A hősiesség ugyanis a legritkább esetben kifizetődő.

A hősök gyakran elfeledve, a legprózaibb módon halnak meg, ünneplés és hálás köszönet nélkül.  

Mint Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, akit 1974-ben május 28-án egy svájci kisvárosban, Interlaken mellett egy padon ért a halál, levéllel a kezében. Akkor már több mint tíz éve élt kint, de még nem kapott állampolgárságot, ezért nem látogathatott haza a vasfüggöny mögé. Egykori oltalmazottjai időnként írtak neki, és aki tehette, meg is látogatta. Miattuk maradt Magyarországon, amíg lehetett (1961-ig), és azért, mert nem akarta elhagyni, amit felépített. De a sors (vagy az ő interpretációban inkább az Úr) másképp rendelte.

A gyermekmentő

Több ezer gyerek, és több száz felnőtt is neki köszönhette az életét, köztük Oláh György Nobel-díjas kémikus, Orbán Ottó költő, Szilágyi János műsorvezető vagy Horváth Ádám egykori tévéelnök, a Szomszédok író-rendezője. Persze ők csak a híresebbek – voltak még nagyon sokan, akiknek egy életre útravalót adott. Pedig szinte véletlenül csöppent a megmentő szerepébe, nem ő jelentkezett érte. 

Az evangélikus és a katolikus egyház közös szándékkal létrehozott Jó Pásztor Misszióba kérték fel munkatársnak a II. világháború végén, Magyarország német megszállásakor, a keresztény vallású, zsidó származású gyerekek megsegítésére. De nem biztosítottak neki épületet, ahol a mentettek meghúzódhatnának, és hosszú ideig nem is sikerült szereznie. Végül saját családjából jött a segítség: nagybátyja, a sörgyáros Haggenmacher Ottó engedte át a villáját a Gellérthegy tetején, és csak akkor csatlakoztak hozzá egyre többen, és adtak át neki üres épületeket, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az arisztokrácia sem ússza meg a pusztítást. 

Mire véget értek a harcok Budapesten, már 32 helyen (de ezek között egyszerű pincék is voltak) működött Sztehlo-menhely, több ezer gyerek és felnőtt számára. Mert a gyerekek mellett felnőtteket is befogadott, és segítőként bújtatta őket, amellett, hogy egyháza diakonisszái is mellé álltak. A Nemzetközi Vöröskereszt pedig élelmiszerrel és tisztítószerrel látta el. 

Horváth Ádám mondta róla jó pár évtizeddel később: „Az én tudatomban, bármilyen nagyra tartom Wallenberg hősi tevékenységét, Sztehlo Gábor előbbre van.

Wallenberget, amíg nem jöttek az oroszok, védte a diplomácia. Sztehlót semmi más nem védte, mint a saját bátorsága, önfeláldozása.”

„Nemcsak a saját életét, de a családjáét is veszélyeztette azzal, hogy napi szinten ellenszegült a hatalomnak” – mondta róla egy másik oltalmazottja, Előd Nóra. 

Gaudiopolis – Örömváros

Amikor véget ért a háború, a gyerekek egy részéért eljöttek a szüleik, és magukkal vitték őket. De sokakért nem jött senki, mert már nem jöhettek. És addigra nemcsak zsidó származású gyerekek voltak árvák, hanem sokan mások is, akiknek a szülei odavesztek a háborúban. Sztehlo Gábor menhelyére továbbra is nagy szükség volt, noha a Jó Pásztor Bizottság megszűnt. 

A gyereksereg összetétele egyszeriben sokkal színesebb lett: voltak ott arisztokrata, proli, zsidó, mindenféle keresztény, és csendőr gyerekek is.

Az ő személyisége és értékrendje teremtett harmóniát közöttük, és egy páratlan pedagógia módszer, ami azelőtt teljesen ismeretlen volt: a gyerekeket egyenrangú félnek tekintette.

Már a háborúban is szervezett iskolát, különféle foglakozásokat a gyerekeknek, és esténként a nagyobbakkal megbeszélte, mire volna még szükség, mit szeretnének, de a háború után ezt komolyabban meg is szervezte.

A Weisz Manfréd-családtól kapott egy nagyobb területet – a régi családi nyaraló birtokát a Budakeszi úton –, és ott létrehozta nagy álmát, a Gaudiopolist (magyarul Örömvárost). Egy amerikai filmből, A fiúk városából merítette az ötletet, hogy létezhet gyerekköztársaság gyerek elöljárókkal. Keveházi László (későbbi evangélikus lelkész) volt a miniszterelnök, Szőke Balázs az államelnök, Horváth Ádám pedig a kultuszminiszter – mindannyian 14-17 éves kamaszok.

Sztehlo csak tanácsadóként vett részt a Gaudiopolis ügyeit érintő döntésekben, de minden gyereket ismert, minden épületet, foglalkozást naponta látogatott. 

Nemsokára tényleg egy kisebb várost hoztak létre maguknak: építettek új iskolaépületet, futballpályát, mert Sztehlo ötlete nyomán a nagyobb gyerekek a suli mellett szakmákat tanultak, például az asztalosságot, faesztergálást, vízvezeték-szerelést – és minden munkáért honoráriumot kaptak. Olyan szabadságot és autonómiát élveztek, ami ma is páratlan. Semmi nem volt kötelező, de mindennap tartottak istentiszteletet, és minden étkezésnél imádkoztak – és ez mindannyiuk személyiségébe beépült. Nem volt ugyan kötelező semmi, de mivel egymásért, együtt dolgoztak, mindenkinek természetes volt, hogy részt vett benne. Mindezt Horváth Ádám elbeszéléséből tudjuk, aki 2009-ben a Sztehlo-konferencián olyan plasztikusan idézte fel a fiatalkorát, hogy szinte magunk előtt látjuk, mint egy filmet.

Mellesleg már akkor, a gyerekváros működése közben született egy filmalkotás róla: Radványi Géza 1947-es Valahol Európábanja, amiből később Dés László írt musicalt. Csak az még a háborús időszakot mesélte el, Gaudiopolis története később kezdődött. Arról az időszakról csak 1989-ben forgatott tévéfilmet Szántó Erika Gaudiopolis – In memoriam Sztehlo Gábor címmel, amiben Huszti Péter alakította Sztehlót. 

A hősök magányossága

Ez az egyedülálló kezdeményezés azonban nem tarthatott sokáig – a történelem megint közbeszólt. 1950-ben, a kommunista hatalomátvétel után a Pax Gyermekotthont (ez volt a hivatalos neve) államosították, és Sztehlo Gábor már csak az ő utasításaik és elveik alapján vezethette volna tovább – amit nem fogadott el. Helyette segédlelkészi állást kapott, és újra az egyház kötelékein belül próbált otthonokat szervezni fogyatékkal élőknek és időseknek, miközben kitelepítetteknek fuvarozott élelmiszert és bármit, amire szükségük volt. Ez volt az a munka, ami miatt itthon maradt, amikor a családja (felesége és két gyereke) 1956-ban emigrálni akartak. Ő nem tudott elmenni – azon az áron sem, hogy ezáltal szétszakadt a családja.

Valószínűleg ez is a hősök sajátossága: a közjó érdekében a saját környezetüket háttérbe szorítják, a család második helyre kerül.

Szilágyi János – akit a cikk kedvéért megkerestünk – azt mesélte, az ő legélesebb emléke, hogy Sztehlo Gábor felesége nagyon szép nő volt, az összes kamasz fiú szerelmes volt belé, aki Gaudiopolisban élt. Úgy látszik, erős nő is volt: egyedül vágott neki az emigrációnak két gyerekkel – amit akkoriban azzal a tudattal kellett meglépni, hogy talán nem is látják többé a családfőt. A férje végül öt évvel később 1961-ben tudta csak meglátogatni őket, akkor is elvileg csak pár hétre. Az út során azonban váratlanul szívrohamot kapott, kórházba került, és mire felépült, lejárt az útleve. Többé nem térhetett haza büntetlenül. 

Így maradt Svájcban haláláig, ahol hamarosan lelkészi állást kapott. Jól tudott németül, be tudott illeszkedni, de ő akkor is hazavágyott, amihez immár svájci állampolgárság kellett volna. Ha néhány hónappal tovább él, meg is kapja – de ezt már nem érte meg.

Ahogyan azt sem, hogy itthon méltó helyére kerüljön a neve. Csak 1988 után kezdték újra felfedezni, akkor készült a tévéfilm, majd emlékművet emeltek neki a Deák téren (Vígh Tamás, egy egykori megmentett munkája), később utcát neveztek el róla, alapítványt és iskolát hoztak létre az emlékére, és egyre több egykori Sztehlo-növendék mesélte el a személyes emlékeit dokumentumfilmben, újságcikkekben, történelmi tanulmányban. A sors érdekes fordulata, hogy az egykori Pax Gyermekotthon és Gaudiopolis területén ma a Sztehlo Alapítvány egy világi szemléletű zsidó iskolával osztozik – mindkét intézménynek egyformán fontos az emléke.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Wikipedia;Getty Images/NeSlaB