Egy fél virsliért életet mentenek – Mentőkutya-kiképzésen jártunk

–

Szakadó eső, vasárnap délelőtt tíz. Nevesincs helyen bolyongok, amit a GPS is csak koordináta alapján ismer fel. Az egykorvolt légvédelmi bázis területén gondosan megkomponált romok, régi autók, a földből félig kilógó betoncsövek adnak helyszínt a gyakorlásnak.

Ide érkeznek azok, akik az egyesület égisze alatt hetente háromszor arra tanítják a kutyájukat, hogy embereket keressenek meg romok alatt vagy éppen az erdőben.

Egyenfelszerelésben, sisakkal a fejükön, meghatározott koreográfia szerint haladnak. Egy táblán a kutyák nevei, ki ki után következik, hol tart, és mit kell gyakorolnia még. A pár hónapos belgajuhász már okosabb, mint az én három kutyám együtt, a nagyokról nem is beszélve. A csapatban főleg malinois-k, border collie-k és labradorok vannak, de jó hír mindenki számára, hogy ha egy kutya – legyen akármilyen termetű – elég kajás vagy eléggé szeret játszani és nem fél, akkor gyakorlatilag bármit el lehet vele érni. Maximum kicsit több ideig tart. Khm, sokkal több ideig.

A képzés során a kutyák azt tanulják meg, hogy aki ül vagy fekszik, annak baja van, ergo szólni kell a gazdinak, hogy halló, halló, itt valaki van. Ezt a kutyák ugatással jelzik, azon a helyen, ahonnan a legintenzívebben érzik a szagot. Ilyen roppant egyszerű – elméletben.

De ha egy összedőlt épületről beszélünk, ott több méter mélyen is lehetnek élő emberek, őket kell megtalálniuk az ebeknek, ami egyáltalán nem könnyű feladat. A kutyák 20-30 percig bírják az erőteljes koncentrációt, utána pihenniük kell.

„Menjünk a jelzőládához” – int Pinkóczi Dia, a csapat lelke. Bután nézek, de máris befelé tartunk a romos házba, ahol egy guillotine-ra emlékeztető ládát helyeztek el, amelynek ajtaját távolról lehet nyitni. Félreállunk, hogy ne zavarjuk a dolgozókat, közben valaki a ládába bújik egy labdával.

„Nagyjából kétéves korra jutnak el a kutyák arra a szintre, hogy a nemzetközi vizsgát letegyék. Ez az a kor, amikor azt mondom, hogy el merem vinni őket éles keresésre. Ez hetente legalább három alkalmat jelent, két éven keresztül” – magyarázza Dia. Ehhez persze már 8–12 hetes korban el kell kezdeni a munkát velük.  

De máris jön a következő kutya, hogy a  jelzőszekrényen gyakoroljon. Három alkalommal találja meg az embert – először még láthatja is, aztán már csak kicsit lehet észrevenni, végül egyáltalán nem. „Így fokozatosan szokja meg, hogy zárt helyen is lehet az áldozat. A szemkontaktustól jutunk el a teljesen elzárt állapotig” – magyarázza Dia, míg én ámulva figyelem.

A következő állomás egy autó, amibe fotós kollégám bújik el. A kutyáknak ugyanis nemcsak a mélyen, hanem a magasan megbújó áldozatokat is figyelniük kell, ami különösen nehéz feladat. „Indul a kutya” – kiáltják. A gazdi előre int, és Zombi kutya kilő.

„A kutyának vissza kell dolgoznia a szagot, és ez nagyon megterhelő feladat, most például nem kedvez a fotósnak a szél, mert a másik oldalra fúj.” Zombi azonban ügyesen megoldja a feladatot, tökéletesen jelez a csúszós motorháztetőn, miközben én attól rettegek, hogy üvegszilánkba lép, de azt is kikerüli.

A pillanatnyi szünetben Diát faggatom arról, miért is jó esőben, hóban vagy épp rekkenő hőségben egy lepukkant házban gyakorlatozni. „A mentőkutyaképzés tart minket össze, meg persze maga a mentés. Ma is volt reggel egy riasztásunk. A rendőrségtől, katasztrófavédelemtől, magánszemélytől vagy másik csapattól egyaránt jöhet a feladat, és ilyenkor azonnal indulni kell.”  Pénzért csináljátok? – szegezzük Diának a kérdést. Nevetve válaszol. „Persze, azért, amit a munkahelyén megkapott a főnökétől, aztán ide jön és elkölti. Ez teljesen önkéntes dolog, fizetés nélkül. Talán egy vagy két kutyás egyesület képes fizetést adni Magyarországon, de mi nem tartozunk közéjük. Nekünk marad az egy százalék, illetve pályázatokból szerzünk forrást munkaruhára, felszerelésre.”

Az itteni kutyák nemcsak Zsámbékon edzenek, hanem újabb és újabb helyszíneken gyakorolnak, hogy megtanulják, más helyen kell majd keresniük. Úgy látszik, ez működik. „Maximalisták vagyunk, és eredményorientáltak. Hiszünk abban, hogy amelyik kutya vizsgahelyzetben jól teljesít, az élesben is jól fog” – mondja Dia, akin messziről látszik, mennyire komolyan veszi az itteni munkát.

A csapat magja tizenöt-húsz éve kezdte a kiképzést. Ebből következően vannak fiatal és nyugdíjas kutyáik egyaránt. Az első kutya még általában lutri, aztán már tudatos választás eredményeként találják meg a következő, munka vérvonalú egyedet. „Az én németjuhászomnak hatévesen nyugdíjba kellett mennie, egészségi okok miatt, de van aktívan dolgozó tizenegy éves kutya is a csapatban. Ez nem azt jelenti, hogy később ezek a kutyák a vitrinbe kerülnek, ne úgy képzeld el.

Az én tízévesem rosszul van, amikor látja, hogy veszem fel a kutyás ruhám. Neki jönnie kell, ő nem akar otthon maradni, hiába mondom, hogy ne gyere, kényelmesebb otthon. Nyilván ő az első, aki beugrik a kocsiba.”

A családok részéről nagy áldozatot kíván ez a „hobbi”, mert nem egyszer fordul elő, hogy akár fontos rendezvényről kell távozni riasztás miatt. „Húsvét hétvégéjén mentőkutya magyar bajnokság volt, és hétfő lett volna a nyugis nap. Aznap azonban jött a riasztás, hogy két eltűnt embert kell megkeresni Dunavarsányban. Ilyenkor mérlegelni kell, hogy kit hívjak fel, ki nem fog kiakadni.”

A mentőkutya-világbajnokságon a csapat már egy negyedik helyezést is elért, ami elég menő, de valójában nem ezért dolgoznak, hanem az életmentésért. Fontos azonban tudni, hogy a kutyák nem a nemes célért mentenek életet, hanem mert erre vannak kiképezve. Fájó vagy sem, a végeredmény szempontjából ez lényegtelen. „Az én kutyám a tíz év alatt három embert talált meg, de csapatban természetesen sokkal többet.”

Bár minden kutya kiképezhető, de valami tehetség mégis csak kell a mentéshez. „Kell az a plusz, amire az embernél azt mondom, hogy tehetség, amikor a szívét-lelkét beleadja valaki egy tevékenységbe.

Amikor meleg van, a szél sem fúj, és fáradt az ember, mégis úgy dönt, hogy megyek és keresek tovább, pedig már a teljesítőképességem határán vagyok. Na, ilyen egy jó kutya.”

A Mancs a kézben egyik különlegessége, hogy szinte csak nőkből áll, és itt mindenki megtanult mindent, ezért tud tréninget tartani, ami egyébként is folyamatos tanulást jelent. A szemináriumok, továbbképzések mindenkinek járnak, így könnyebb is dolgozni.

Orosz Viktória öt éve tagja az egyesületnek, ő főállásban foglalkozik kutyakiképzéssel. „Az fogott meg, hogy itt már nagyon magas szintre kell jutni a kiképzésben, nagyon meg kell bízni a kutyában, és vice versa, hiszen hol a tetőre küldöd fel a kutyát, hol csövekbe, sötét lyukakba, szóval olyan helyekre, ahol a kutyának gondolkodás nélkül kell bíznia a gazdiban. A gazdának pedig azt kell megtanulnia, hogy bízhat a kutya orrában. Ha a kutya azt mondja, nincs szag, akkor tényleg nincs.”

Heti három alkalommal biztos együtt dolgoznak, és hétköznap is ráerősítenek, plusz a kutya fizikumát is folyamatosan karban kell tartani. Vikinek van olyan kutyája, aki hétéves volt, amikor belekeveredett a keresősdibe. „Jó alapokkal rendelkezett, nem félt a labilis talajtól, és fegyelmezett volt, de inkább mókából csináltuk. Azért mindketten sokat tanultunk belőle.”  Ma már egy border collie-val dolgozik, akivel január óta jár keresésekre, és a mission readiness tesztre készül vele. Ez a legmagasabb szintű vizsga, amely után nemzetközi katasztrófamentésben is részt vehetnek majd.

Miközben a lányokkal beszélgetek, végre sorra kerül Brúnó is, aki hét hónapja van nálam, mentett jószág. Hatalmas a szerelem, gondolom én, de most bizonyíthatunk, tényleg megfelelő-e a kötődés köztünk. Először látható helyre bújok, ahova hamar utánam rohan. Aztán egyre nehezebb feladatok jönnek, amiknek a végén természetesen jutifalat jár a jó munkáért. Én spórolok, de a csajok biztatnak, hogy adjak oda neki egy fél virslit, örülni fog. Nem kétlem, a dolognak ez a része mindig jól működik. Aztán egy autóba bújok, ott is rám talál. Jön a nehezített pálya, folyosó végén kucorgok, elbújva. Simán rám akad. A csajok is megdicsérik, állítják, hogy nagyon jól mozog, nem fél a romokon. Mint egy büszke anya úgy nézek rá, van benne fejlődési potenciál, mert egyelőre főleg kanapén alvásban erős.

Engem lenyűgözött, mennyi energiát és pénzt fordítanak arra ezek az emberek, hogy másokon segítsenek – legyenek azok idősek otthonából eltűnt nagyszülők, öngyilkosságra készülő, elkeseredett emberek, vagy ne adj’ isten, összeomlott ház alatt rekedt túlélők. Jó érzés tudni, hogy van, akire ilyenkor is számíthatnak.  

Zimre Zsuzsa

Képek: Chripkó Lili