–

Teljesen átgondolt házasságellenes koncepcióm első – egyben végső – buktatója az volt, amikor több szempontból is totálisan elázva, óriási szerelmi bánattal álltam a bajai főtéren, a Halászléfőző fesztiválon, és egyszer csak felbukkant előttem három teljesen szétütött András és egy szintén nem intakt Mario, akik ettől a pillanattól kezdve csak beszéltek-beszéltek, itattak tovább, meg nevettünk, de többre nem emlékszem tisztán, csak arra, hogy másnap reggel egy hirtelen összepakolás után el kellett hagyni vidéki kis házunkat, és egy kissé ideges, igen rossz állapotú Andrást kellett az egész családomnak delegálnia Budapestre.

Arra ébredt szegény, hogy három éve van barátnője, és épp aznap mutatja be őt a tágan vett rokonságnak egy régóta szervezett ebéden Buda talán legszebb villájában, ahol a nővére élt. Ültünk anyám rendőrzöld és rettentő dzsuvás Skodájában, és egy szót sem tudtam kiszedni belőle a kétórás út alatt, annyira szenvedett a lelkiismeretétől. Nem volt nagyon felemelő érzés, de gondoltam, „sebaj, akkor ezt is a veszteséglistához csapom, amúgy is éppen ebben a sorozatban voltam”.

Eszembe sem jutott, hogy ez az ember azért tört így össze, mert ő már az első pillanatban sejtette vagy tudta, hogy megváltozik az élete.

Eszembe sem jutott, hogy nem átverős, megcsalós típus, de annyira másnapos voltam, hogy ezen nem is agyaltam, utáltam a helyzetet, és hagytam, hadd menjen, sirattam tovább a művész szerelmemet, aki olyan rondán vert át, ahogy csak lehetett.

Meséltem a barátoknak, hogy mi történt, mondták, hogy szuper, de mit keresnék én egy tősgyökeres budai, menedzser típusú pasi mellett, aki már az egyetem alatt elkezdett cégeket építeni, komolyan dolgozni, együtt él a barátnőjével, és nem utolsósorban teljesen máshonnan jön, mint én. Sokan szembesítettek azzal, hogy a kisvárosi, részben falusi, de a pesti életbe, művészvilágba és éjszakába bebetonozott „igazábólfingjanincshogymitkezdjenmagával” bölcsészlány maradjon csak szépen nyugton, egy általa nem ismert világban úgyis csak elveszne, nem neki való.

Ő viszont sokáig nem volt nyugton, nem hagyta, nem engedett, mert ugyan rágta magát még egy ideig, de egyszer csak megjelent nálam, a tévéellenesnél, a világ legnagyobb (nem flat screen!) és legnehezebb tévéjével, hogy akkor ő most szakított a barátnőjével, kiköltözött, és ezzel a lendülettel beköltözött hozzám, és hogy „nyugodjak meg, csak meccseket fog majd azon a drabális kütyün nézni”. Hát, nyugodt az nem igazán lettem, mert a focit utáltam, addig az igazi összeköltözés sem volt erősségem, de hogy elsimuljanak a szakítás után az idegek, megitattam vele egy üveg örmény töményt, amitől másnapra átmenetileg megvakult. Szerintem nem átmenetileg, és emiatt nem látja azóta sem, hogy kivel él és kit szeret kitartóan és megkérdőjelezhetetlenül tizennyolc éve.

 

Ezután még ennél is jobban felgyorsultak az események, folyamatosan jöttünk-mentünk, ismerkedtünk, buliztunk, jól, humorral és szeretettel viselte és kezelte a haverjaim hajnali négyórás érkezéseit, akik megszokták, hogy buli után én etetem őket. Azt is tűrte, hogy körülbelül ilyen időpontokban telefonált és írt a „művész”, aki megbánta tetteit, azt is szerette, hogy saját életem van, én meg azt, hogy neki is. Ő öltönyben meg elegánsan mászkált, én turkált cuccokban, mert azt szerettem, ő szeretett jókat enni, én meg futva ettem pár falatot. Sorolhatnám, hogy mennyire vagyunk mások, de a lényeg az volt, hogy minden helyzetben jó volt együtt lenni, bár ezt sokan nem értették, nem tudták hova tenni.

Sok idő azért nem maradt a kategorizálásra, a családtervezési folyamatokra, mert a tévé beköltözése után egy hónappal már terhes is voltam, minimum tíz pozitív teszttel alátámasztva. Én sokkot kaptam, ő meg egy másodperces szájrángás után végtelenül boldog lett, és azzal nyugtatott, hogy „annyira már ismerjük egymást, hogy így vagy úgy, de felneveljük a gyereket, el ne vetessem” (nem lettem volna erre képes amúgy sem), „mert semmi másra nem vágyik annyira, mint rá, pontosabban ránk”.

Napra pontosan egy évvel az első találkozásunk után volt kiírva a szülés, az ismerkedés igazi, mélyebb és valósabb része elég hamar eljött. Kezdődött az élet, amit mindenki (még én is) aggodalommal nézett, egyedül ő volt minden helyzetben nyugodt és humoros. Közben persze történt olyan is, amikor egy nagyobb vita után elhagytam, ekkor felhívott, és kérte, hogy az utcán nézzek már bele a kirakatüvegbe, majd megkérdezte, mit látok, mondtam, hogy „egy kisírt szemű, nagyhasú nőt”, erre javasolta, hogy „akkor talán forduljak már vissza, beszéljük meg a dolgokat, és a kamaszos hisztiket majd hagyjuk arra, aki a hasamban van”.

Mindeközben párszor megkérte a kezem, de, ugye, az elvek embere voltam, így mindig nemet mondtam. Aztán az egyik szilveszter éjjel megjelent a pezsgődugó karikájával, és azt mondta, hogy most már aztán menjek hozzá, mert belefér egy házasságba sok-sok minden, de csináljuk végig inkább az egészet, amit életnek hívunk, a nehéz napokat, a jókat, a szürkéket és a retteneteseket, mert szerinte jó kis csapat vagyunk, majd édesapja bölcs szavait idézte (akik a kisípolásban hisznek, most ne olvassanak tovább!), miszerint „ronda nőt nem akar elvenni, mert azt élete végéig egyedül baszhatja”.

Hát, ki tud erre részegen nemet mondani?!

Így lettem házas asszony a világ legviccesebb, legbecsületesebb, legbölcsebb, számomra legokosabb és legnyugodtabb emberének kérésére, aki azt is megtette a kedvemért, hogy se gyűrű, se zsíros hajú gitáros, se vers, se fehér ruha ne legyen a ceremónián,

amin tulajdonképpen öt perc alatt kétszer házasodtam, mert a későbbi sógorom – a tanú – a férj nevénél írta alá az anyakönyvet, így amíg sztornózták, ő volt a férjem. 

Hát, én így találtam meg a bajai főtéren a legjobb barátomat, a férjemet, aki miatt félretettem a „nagy elvet”, aki tényleg csak focit néz a tévén, akivel mindent meg tudok beszélni, aki nem kér számon, aki akkor boldog, ha én jól vagyok, aki szereti, ha nélküle bulizok, de még jobban, ha vele, aki nem kötöz magához, de mindig ott van, ha szükség van rá, aki, ahogy mondja: a „tulajdonságaim ellenére mindig szeret” és nem utolsó sorban, aki imádja a gyerekünket. A gyereket, aki pár hete azt találta mondani nekem, hogy ő néha drukkolt, hogy inkább váljunk el, mert túl jó csapat vagyunk, túl összetartó, szerinte neki külön-külön jobban megfelelnénk. Szerencsére nálunk senki nem igazán normális, és ha ez csak eddig tartott, már megérte!

Szóval ennek fényében íme, a tanácsaim házasulandóknak:

1. A humortalan embert messzire el kell kerülni!
2. Aki nagy szavakat használ, túlzásokba esik, az valójában semmit nem tud arról, hogyan kell igazán együtt élni hosszú távon.
3. Tanulj alkalmazkodni, de ne hagyd elveszni magad a kapcsolatban!
4. Ha nem tudtok mindenről beszélni, akkor vagy gyakoroljátok, vagy (még) ne erőltessétek a házasságot.
5. A házasság pokol lesz, ha a férfi úgy tartja, hogy nem vagytok egyenrangú felek és nem hagy neked teret. (Szolgalelkű nőknek sem ajánlom ezt a típust, hadd tanulják meg, hogy van szavuk.)
6. Azért ne maradj együtt-, és ne is házasodj össze senkivel, hogy megváltoztasd.
7. Ne menj csak azért férjhez, mert „itt az ideje”, vagy mert a barátnőid már megtették.
8. Megfigyeléseim szerint a viharos, szélsőséges, nagy érzelmi amplitúdóval mozgó kapcsolatoknak legtöbbször válás a vége.
9. Ha azt érzed, hogy egy kapcsolat jó neked, ne hallgass senkire, rám végképp ne!
10. Ha már férjhez mész, akkor lehetőleg legyen a férjed a legjobb barátod is egyben!

+ 1. A férj lehetőleg szülessen május 26-án!

 Marossy Kriszta

A képek a szerző tulajdonában vannak