–

A válasz nem bonyolult, mert amíg az utcán esetleg arra vársz, hogy a kutyapiszkot és bármilyen mocskot majd valaki más, vagy a természet eltünteti, addig az otthonodban nem fordíthatod el a fejed, valahogy rendbe kell tenni a felfordulást. Még ha rettentő rögös és adott esetben büdös is ez az út a rendig.

Kovács Bálint, az Index újságírója éppen ezt a rendszerezést, a szellőztetést és a rendrakást vállalta, amikor körültekintő és szakmailag alapos könyvében feldolgozta a múlt év legnagyobb port kavart ügyét. Nem hagyta, hogy a szexuális zaklatási botrányok és a #metoo kampány után az utcán „elszálljon a szag”, és ne kelljen vele többé törődni.

Rögtön rá lehet vágni, hogy a csapból is ez folyt, hogy már mindenkinek elege van ezekből az ügyekből, lehet mondani, hogy az áldozatok megszólaltak, a vádlottak valamilyen, általában visszás formában elnézést kértek, milliónyi nő és férfi kifejezhette végre, hogy vele is történt zaklatás, lépjünk tovább.

Pedig egyelőre semmi okunk továbblépni mindaddig, amíg nem lesz a társadalom minden rétege számára egyértelmű, hogy a nem, az minden helyzetben és minden esetben nem-et jelent. És nem lehet elsiklani egyetlen eset mellett sem, amíg be nem épül a köztudatba. Ez a folyamat hasonlítható az iskolai és otthoni gyerekverésekhez, amelyek száma jelentősen csökkent, mivel negatív előjelet kapott az elmúlt, nem is olyan hosszú időszak alatt, csak azért, mert ügy lett belőle, nyilvánosságra került.

Áldozattá bárki válhat, ez kiderült a sokmilliónyi #metoo-bejegyzésből, de kinek is halljuk meg a hangját először?

Akinek van hangja és van tere, hatalma, illetve van bátorsága megszólalni, nem mellékesen pedig félre tudja tenni az önvádaskodást és a szégyenérzetet, ami lehet, hogy valakit egész életén végigkísér. A hollywoodi színésznőknek, a The New York Timesnak és a The New Yorkernek hála, elsőként Harvey Weinstein producer neve került elő a szartengerből, akit az újságok egy év nyomozás után vádoltak meg molesztálással és erőszaktevéssel, az áldozatok pedig sorra álltak fel és vallották meg szorongató titkukat, szégyenüket. A hangot meghallották sokan, és elindult egy lavina, ami elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy majd mindenki véleményt nyilvánítson, védekező vagy támadó állásba helyezkedjen, áldozatot hibáztasson, vagy kiálljon valamelyik szereplő mellett, netán önmaga is kitárulkozzon.

A lényeg, hogy elindult a feldolgozás folyamata, amelynek mindenki a részese lett nemtől, nemi identitástól, társadalmi helyzettől és határoktól függetlenül.

Mi történt itthon?

A #metoo-özön végül itthon is, a vak komondorok, a villamoson dörgölőzések, a részegen szoknya alá nyúlások, az „asszonyvervejó”, a fütyülgetés és beszólás országában is port kavart fel. Sárosdi Lilla színésznő hangját hallották meg elsőként, aki a nagy rendezőt, Marton Lászlót vádolta meg szexuális abúzussal. Lilla érdeme az egész #metoo-ügyben nem csupán annyi, hogy szégyenérzetét félretéve, támadások kereszttüzében kiállt a közönség elé és elmesélte saját, fiatalkori történetét, hanem itthon is elindította a folyamatot, sorstársak álltak fel és ki mellette és mindemellett újra fókuszba kerültek olyan ügyek, melyek már-már feledésbe merültek volna. Az ügyek, melyek csak ideig-óráig tűntek fontosnak, újból jelentőséget és hangsúlyt, más színezetet kaptak: az ELTE-s gólyatáborok abúzusai, szexuális erőszakai, a karizmatikus tanár és tévés Sipos Pál ügye, a pannonhalmi Bencés Gimnázium esetei, Kiss László, az úszószövetség kapitányának viselt dolgai – és még sorolhatnánk.

Már nem lehet a szőnyeg alá söpörni ezeket az ügyeket: a szülők jobban figyelnek, az áldozatok talán mernek segítséget kérni, észreveszik a jeleket... Legalábbis erre van már remény.

Sok mindent lehetne kiemelni ezekből az esetekből, de ami döbbenetes, hogy az együttérző és felháborodott emberekkel szemben összezárt egy másik csapat, amelyik védte az elkövetőket. Vagy megbocsátott nekik, vagy éppen nem hitt az áldozatnak, de a legdöbbenetesebb az volt, hogy magát az áldozatot kezdték sárba tiporni és gyalázni, megkérdőjelezni azt, hogy a saját teste felett dönthet-e?

Megbocsátás, vagy felmentés?

„De hát akkora szaktekintélyről, olyan nagy művészről van szó!” – hallhattuk rendszeresen.  Csakhogy ez nem ment fel senkit semmilyen bűn felelőssége alól, viszont még inkább nyomatékosítja az áldozatban azt a nézetet, amely közvetve lehetővé tette, hogy eltapossák. Jelesül, hogy akinek tekintélye, tehetsége, hatalma van, annak a társadalom elnézi azt is, ha tisztességtelenül használja mindezt, pláne, ha egy nővel vagy más miatt hátrányos helyzetű emberrel szemben teszi azt.

A másik döbbenetes tény, hogy jellemzően valamiféle függési viszonyt vagy vezető pozíciót betöltő emberek (nők, férfiak egyaránt) élnek vissza a vélt vagy valós hatalmukkal, és az áldozatok hiába tudják, hogy elvileg a saját döntésük számítana, mégis meg akarnak felelni, féltik a bőrüket, nem ismerik a jogaikat, vagy egyszerűen sokkot kapnak és tehetetlenné válnak. A félelem és az önvád, a függő viszony mind-mind védi az elkövetőket, hiszen az abuzált nem mer szólni, segítséget kérni és van, hogy a megtörtént esetek után évekig, vagy talán egész életen át magában tartja a sérüléseit. Ezt az is erősíti, hogy ha esetleg valakinek elmeséli, akkor az a válasz, hogy

„te vagy a hülye, miért mentél oda?”, vagy „túl kirívóan öltözködsz”, vagy – erősítve a már meglévő félelemérzetet – annyit tanácsolnak, hogy „vele inkább ne húzz ujjat, úgyis te jársz rosszul”.

Most talán változik a helyzet, bár még rettentő messze vagyunk jogilag és mentálisan is a megoldástól,de a Puszild meg könyv amellett, hogy vizsgálja az ismert eseteket, segítséget nyújthat az áldozatoknak és az ítélkezőknek is. A szerző beszélt áldozattal, elkövetővel, terapeutával, bíróval és jogvédővel egyaránt, hogy megírhassa a zaklatás természetrajzát, ami létezik, amióta világ a világ, de a megoldást itt és most kell(ene) megtalálni rá.

Talán nem az esetek száma csökken – bár remélhetően az is – a mozgalomnak köszönhetően, hanem az áldozatok megismerik a jogaikat, mernek beszélni és mi talán egyre kevesebbszer fordítjuk félre a fejünket, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mik az alapvető jogaink a testünkkel, és ezzel együtt a lelkünkkel kapcsolatban.

#TIMESUPNOW

 Marossy Kriszta

 

(Könyv: Kovács Bálint: Puszild meg, 2018, Bookline)

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ vm