–

Tudom, hogy nem jelent jót a kilencedik hétben a barnás-vöröses folt a bugyimon. De azzal nyugtatom magam, hogy nem szabad pánikolni, mert mindjárt odaérek az orvoshoz, majd ő megmondja, hogy tablettára, ágynyugalomra van szükségem, és aztán minden rendben lesz. Az orvos összefüggő, kerek, egész mondatokban beszél, de hozzám csak szavak jutnak el. „Sajnálom. Kórház. Vetélés.”

Egy sokágyas szobában kapok helyet a mindenperces kismamáktól félreeső sarokban. A lelkem darabokban, de testileg aránylag jól vagyok. Egészen estig. A fájdalom és a vérzés egyre csak erősödik. A kihalt folyosón görnyedten csoszogok végig a kórházi hálóingemben, kezemben egy csomag betéttel. A vécé ajtaját nem lehet zárni, de most nem aggódom, hogy rám nyitnak, a dolgozókon kívül csak én vagyok ébren az egész épületben.

Miután végzek, leülök egy székre. Kényelmetlen, de nem akarom zavarni az alvó kismamákat az agonizálásommal, illetve mire visszaérnék a kórterembe, indulhatnék is vissza egy újabb cserére. Amikor a pelenka méretű betét ellenére is a lábamon csurog végig a vér, elvergődök a nővérpulthoz. Jelzem, hogy iszonyatos fájdalmaim vannak, és esetlenül mutogatom a vértől piros bokámat.

– Adhatok egy Algopyrint – ajánlja fel a nővér.

– Köszönöm, szerintem az ide nem lesz elég. Szólna esetleg egy orvosnak?

– A doktor úr – emeli ki nyomatékos hangsúllyal a titulust – alszik. Emiatt nem fogom felébreszteni. Különben sem tudna mit kezdeni magával.

– Értem.

– Próbáljon meg aludni, majd reggel megvizsgálják.

Nem vizsgálatra van szükségem. Tudom, mindenki tudja, miért vagyok itt. Azt akarom, hogy szedjék ki belőlem a halott magzatomat, mielőtt belepusztulok a testi-lelki fájdalomba.

Mint egy kisiskolás, akit egyessel a helyére küldenek, az ágyamra fekszem. A párnát az arcomra szorítom, hogy tompítsam a hangokat, amik kibuknak belőlem, a szomszéd ágyon már így is mocorog egy nő. Próbálok erős lenni, de a fájdalom lepipál. Kimegyek a nővérhez, és kérem, hogy adjon valami erősebbet az Algopyrinnél. A fenekembe szúr valamit, nem tudom, hogy fájdalomcsillapítót vagy altatót, de reggel ébredek, szóval aludtam. A mocorgó nő megjegyzi, hogy hallotta, mennyit szenvedtem éjszaka. A hangja nem együttérző, inkább szemrehányó. Automatikusan elnézést kérek tőle.

Megjelenik a fehér köpenyes brigád a kórteremben.

– „Néhány perc múlva visszük a műtőbe, és befejezzük ezt a terhességet” – tájékoztatnak.

A műtőig a saját lábamon megyek, már vár az altatóorvos. Kikérdez, és próbál megnyugtatni. Kedves az arca, kedves a hangja, olyan jóságos típus.

– „Amikor megkezdem az altatást, gondoljon valami szépre” – mondja, és én meg is fogadom a tanácsát. Egy réten találom magam, ahol nyári ruhában és szalmakalapban gondtalanul szökellek a virágok között a ragyogó napsütésben.

Aztán jön az éles váltás. A kórteremben térek magamhoz, a fenekem alatt nedvességet érzek. Benézek a takaró alá. A véremben tocsogok. Biztos csak álmodom, mert ez rengeteg vér. Lehunyom, majd újra kinyitom a szemem, nem álmodom. Feküdnöm kellene, de nem tudok megmaradni ebben az ágyban. Még soha nem altattak, így nem tudom, mire számítsak, de azért kikelek az ágyból. Kicsit megszédülök, de képesnek érzem magam arra, hogy kimenjek a nővérhez. Éppen kávét főz.

Megkérem szépen, illedelmesen, cserélje ki az ágyneműmet, mert facsarni lehet belőle a vért.

– Nem érek rá – közli velem, és két szem kockacukrot dob egy csészébe. Már fordulok el tőle, hogy induljak vissza a szobába, amikor leesik, hogy nemet mondott. Erre az eshetőségre nem készültem, így tanácstalanul állok ott néhány másodpercig. A kába fejemből kipattan a B-terv. Áthúzom én, csak mutassa meg, hol találok tiszta ágyneműt. A mocorgó nő szerint nem jó ötlet ilyen állapotban ágyat húzni, de nem érdekel. Mire végzek az ágyammal, a velem szemben fekvő kismamára szívhanghallgatót tesznek, zene füleinek, én pedig teljesen elgyötörten olyan gyorsasággal alszom el, mintha megint altatnának.

Délután az orvos szobájában veszem át a zárójelentésemet.

– Van valami orvosi oka vagy lehet tudni, miért történt? – érdeklődöm.

– Ó, ez bárkivel előfordulhat – legyint egyet egy félmosoly kíséretében –, ettől még lehet gyereke, és most már legalább azt is tudja, milyen lesz szülni...

Zsuzsi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás:Getty Images/ milos-kreckovic