–

Ez a március 15. a választások közelébe esett. A nemzetünk ünnepe, ami most nem a zászlónk színeiben úszott a Duna fölött. A nemzetünk, ami most ebben az időszakban vérzik, ahogy az én szívem is.

Gyűlölöm ilyenkor ezt az országot.

Gyűlölöm, hogy megbélyegezzük a másikat szavakkal és szavak nélkül is. Gyűlölöm, hogy az emberek hiénaként tépik szét egymást a világhálón, és szemtől szembe. Gyűlölöm, hogy ilyenkor kivetkőzünk önmagunkból, és vérszomjas fenevadak módjára üvöltünk másokkal, ráadásul a gyermekeink szeme láttára. Gyűlölöm, hogy olyan rágalmazó kommenteket engedünk meg magunknak, amelyek szégyent hozhatnak az emberi mivoltunkra. Gyűlölöm, hogy a vasárnapi teázás, ami régen a nagymamámmal még a kellemes csevej ideje volt, ma már a pártokról szól.

Gyűlölöm, hogy ebben az időszakban, színes, gyűlölködő plakátsorozattal van tele az egész ország, amit később szétszaggat majd a nép dühe, és szép lassan elhord a szél a vihar után.

Gyerekként még nem éreztünk ebből semmit. A felnőttek tökéletesen elfedték előlünk azt a tényt, hogy egyszer majd nekünk is döntenünk kell a saját sorsunk felől. És azt is, hogy ez mekkora felelősséggel jár. Milyen hatalmas a harc ilyenkor odakint. Meg akartak csupán védeni, hogy amíg csak lehet, őrizzük az ártatlanságunkat. Játsszunk kint a kertben, süssük azt a sártortát, és még véletlenül se mocskoljuk be a kezünket a toll végével.

Azt hiszem, egészen addig, míg anyáink védőburkában élünk, nem is értjük, hogy mi történik a világban. Nem tudod még, milyen az, amikor már magadnak keresed a kenyérre valót, és spórolsz, amíg megérkezik a következő havi fizetésed. Milyen az, amikor döntened kell az országod sorsáról, egyetlen cseppként a tengerben. Egy ikszként, ami egy esélyt ad annak, hogy bekövetkezzen valami új.

Az én szívem azért vérzik, mert – bár szeretem ezt az országot, hiszen ide születettem, ide szánt a sors –nagyon sokszor nem érzem igazán az otthonomnak.

Igaz, mindig is álmodozó gyerek voltam. Anyám hagyta, hogy éljek a kis világomban, meg is köszönöm neki azóta ezerszer. Elviselte, és nem csodálkozott, hogy mindig máshová vágytam. Repülni a nagy messzeségbe, tulipánt szedni, sütit sütni olyan emberekkel, akiknek a nyelvét még csak most tanulom, óceánba lépni… Tényleg így volt, amint kiléptem a szülői szárnyak védelme alól, és több száz kilométerrel arrébb költöztem szerencsét próbálni, minden megváltozott.

Az lett az álmom, hogy munkát találjak, majd egy albérletet, amit meg tudok fizetni. Majd az, hogy sikerüljön tartanom a szintet, aztán továbbfejlődjek, és lépjek mindig egyre feljebb a ranglétrán, és megtaláljam azt az állást, amit nem azért vállalok el, mert muszáj. Világ életemben küzdöttem, még azért a dalmata plüsskutyáért is, ami hiányzott a gyűjteményemből – ezt is köszönöm a szüleimnek és a nagyanyámnak, hogy nem vették meg már az első alkalommal, amikor könyörögtem érte. Ezáltal tanultam meg valami nagyon fontosat. Ami odakint van, a virágos kiskerten túl, ahol már igazi tortát sütnek, ott egészen más világ van. Oda egy erősebb lélek kell. 

Az én szívem azért vérzik, mert tudom, hogy bárhol legyen is az ember, meg kell küzdenie mindenért. Mégis a saját hazám lenne az, amelyik oly sokszor megbánt, és úgy érzem, ki akar lökni magából.

Akkor érzem ezt, amikor százszor küldöm el az önéletrajzom, hogy a százegyedik munkahely méltasson válaszra, és ne utasítson el. Amikor aztán ismét hónapokba telik – hosszú idő után – magasabb, vagy épp egy másik pozícióba lépnem. Mindez nem azért van, mert analfabéta vagyok vagy tanulatlan.

Akkor is úgy érzem, amikor huszonhárom lakást kell megnéznem, hogy leaglább egy megfeleljen nekem, és legyen egy hely, amit az otthonomnak nevezhetek.

Akkor is úgy érzem, amikor már a hónap elején számolgatnom kell a pénzem, mert tudom, hogy a következő hetekben orvosi kezelés alatt állok majd, és ha azt akarom, hogy teljes figyelemmel, türelemmel, szakszerűen, emberségesen el legyek látva, azért fizetnem kell. Nem is keveset. Feltenném azért olykor ezt a költői kérdést: ennek biztosan így kell mennie?

Minden olyan pillanatban is ezt kérdeztem, amikor a barátaim nagy része kiutazott külföldre, és sosem tért vissza. Vagy, amikor egy munka utáni teázgatás közben azokat a lehetőségeket vitattuk meg, hogy melyik az az ország, ami az új otthonunk lehetne.

És akkor is azt érzem, hogy a hazám arculata eltorzult, amikor egy újságírót ütnek egy békemenetben, mert kérdezni volt mersze.

A szívem azért vérzik, mert nem látom a jövőm a saját hazámban.

Vannak céljaim. Rengeteg van, de valami miatt mindig belebotlok egy falba, ami akkor sem omlik le, ha véresre verem a kezem. Ezek szerint még ennél is többet kell küzdeni, még több erővel.

„Az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.” Ezért kell dolgoznunk. Amitől annak idején az anyáink óvtak minket. Nekünk is harcolnunk kell a hazánkért. Kard helyett már toll van a kezünkben. Vér helyett tinta folyik. Meg kell adni azt az egy csepp esélyt, nem egy színért, hanem a zászlónk színeiért, hogy újra méltó legyen a hazánk nevéhez.

Támcsu Anikó

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Blue Titan