–

Meghívtak a lányom iskolájába, hogy meséljek Magyarországról. Pontosabban: azonnal lecsaptam az ötletre az első szülői értekezleten, amikor felmerült, hogy a különböző kultúrájú szülők mutassák be a gyerekeknek az országukat és a hagyományaikat. Számtalanszor beszéltem hazánkról, tanítottam magyar nyelvet külföldön, de most – a kezdeti lendület után –egy picit megtorpantam. Mit is mondjak az ötéveseknek? Márciusi fiatalok, GDP-bevétel, Bartók, kalocsai paprika és 1956 helyett most új perspektívából néztem magunkat és az érzelmekkel vegyített információhalmazt történelmünkről, hagyományainkról, múltunkról és a jelenünkről. Ez az új nézőpont a Megy a gyűrű dalocskával és még néhány kevésbé mainstream magyar érdekesség együttesével, valamint a nagyon hálás közönségem átütő sikert hozott Kínában.

A tanár instrukciója igen tág keretet adott a megvalósításnak. Pusztán időbeli korlátot kaptunk: maximum egy órában mutassunk meg a kultúránkból egy szeletet. A „min” napokig törtem a fejem, de a „hogyan” az első perctől kezdve egyértelmű volt. Elsődlegesen élményt akartam adni, nem információt:

valami olyasmit mutatni nekik hazánkhoz kapcsolódóan, ami megfogható, kipróbálható, megkóstolható – és Kínában is beszerezhető.

A megfogható, kipróbálható elég hamar testet öltött: tudtam, hogy Rubik-kockát mindenképpen viszek magammal. A megkóstolható elemnél, vagyis a gasztronómiánál azonban leragadtam. Léna pár héttel korábban lelkesen mesélte, hogy az egyik kínai anyukával mindenféle kelesztés, dagasztás, vízgőz feletti párolás és egyéb eszköz- és időigényes hacacáré nélkül, kábé három lépésben készíthető babkrémes sütit csináltak.

Átlapoztam a szakácskönyveket, az egyszerűnek beharangozott online recepteket, de a napokon át táplált hajszálnyi reményt is el kellett engednem a közös sütés-főzésre, mert a magyar ételek és desszertek nem esnek a gyorsan, könnyen elkészíthető finger food kategóriába. Az ötletelésbe bevontam anyukámat, az óvónénimet, aki még ’79-ben gardírozgatott a mászóka körül, a nyíregyházi könyvtáros barátnőmet, és a 75 éves nagynéném szakértői véleményét is kikértem, aki a sütijeiről híres szomszéd nénit is megkérdezte, de a helyszínen, a gyerekek bevonásával összerittyenthető finomságra közös erővel sem bukkantunk rá. Persze a Rubik-kocka után lelkesen kenegették lekvárral az előre gyártott palacsintát a gyerekek. A Megy a gyűrű vándorútra nevezetű játék pedig telitalálat volt. Serényen adogatták egymásnak a gyűrűt, míg a telefonomról szóló dalhoz énekeltem. A négy évszak kapcsán Budapestről érdekességeiről szóló prezi alatt pedig repkedtek a kérdések a Mikulásról, hóesésről, a gyerekvasútról, és meséltek a saját élményeikről, síelésről, ajándékokról.

Nem tudom, mennyire fognak emlékezni később a palacsinta ízére, vagy a számukra érthetetlen dalra, amely alatt a gyűrű vándorolt egyik kicsi kézből a másikba. Valószínűleg semennyire. És ha legközelebb Rubik-kockát látnak valahol, legjobb esetben is talán csak ismerősnek tűnik majd. De nem is ez a fontos. Ahogy figyeltem az érdeklődést, a kíváncsiságtól csillogó szemeket, a magasba emelkedő karokat, ahogy jelezték, hogy mondani szeretnének valamit, vagy csak bekiabáltak egy-egy gondolatot, rájöttem, hogy a tartalom most valóban másodlagos. Megkockáztatom, talán az is mindegy, hogy városligeti korcsolyázásról, Saigon katedrálisairól vagy éppen Timbuktu mauzóleumairól mesélek. Azt gondolom, ami igazán fontos, az ott van a szemükben: a nyitottság, az érdeklődés a más, az ismeretlen iránt.

A tanórák közé becsempészett egy órányi világjárás, két szelet lekváros palacsinta és egy dal abban segít, hogy ez a nyitottság megmaradjon, és azt erősíti meg, hogy az idegent, a tőlünk eltérőt érdemes megismerni, és nem kell félni tőle.

Persze, volt még egy járulékos hozadéka ennek az egy órának. Az, amikor a kör közepén állva egy kicsi kéz kapaszkodott belém, miközben az ötéves lányom fennhangon énekelte velem együtt a dalt. Láttam a büszkeséget az arcán, ahogy megmutatott a társainak egy kicsit abból, ami egyedül ő tud, és senki más az osztályban, valamit, amit csak ő ismer, és ezt az ismeretlen világot büszkén nyitotta meg a többiek előtt. Aznap az ő magyarságát, a másságát, a többiektől való eltérő hátterét ünnepeltük egy kicsit. Olyan élmény volt ez számára, amely a saját nemzeti-kulturális identitását is megerősítette. Talán tudat alatti késztetésem pontosan ez a személyes nyereség volt, és ennek reményében csaptam le olyan gyorsan azon a szülői értekezleten az ötletre. De utólag tudom, hogy a nyereség kollektív volt – magamat is beleértve.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha kíváncsi vagy, hogyan látja Éva a világot, kattints ide, ha pedig többet olvasnál arról, milyen az élet Kínában, ahol a családjával él, akkor nézd meg Éva Facebook-oldalát.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/lisyl