–

WMN: Fel tudod idézni az első találkozásodat a függőséggel? Kihez fűződik, milyen jellegű függésről volt szó?

D. D.: Apai nagymamám nagy dohányos volt. A mai napig fel tudom idézni a fonott kosarat, amiben fel voltak halmozva a sopiana-es dobozok. A szüleim viszont se nem ittak, se nem dohányoztak, a függőséggel igazán saját függőségem kapcsán ismerkedtem meg, ami a dohányzással kezdődött, és a heroinnal ért véget.

WMN: Mit gondolsz, létezik olyan, hogy függő személyiségtípus?

D. D.: Vannak olyan személyiségvonások, amelyek hajlamosíthatnak a függőségre, ilyenek lehetnek például a túlérzékenység, impulzivitás, felelőtlenség stb. De

fontos tudni, hogy a függőség nem válogat, ezért senki sincs biztonságban, amikor kipróbálja akár az alkoholt vagy bármilyen más drogot. Ha a függőség magja fogékony talajba hull, biztosan gyökeret ver.

WMN: Hol húzódik a határ a függőség és a szenvedély között?

D. D.: Amennyiben a szenvedélyt úgy definiáljuk, hogy nagy a szeretet vagy a lelkesedés valami iránt, a függőséget pedig úgy, mint kényszeres viselkedés, akkor a kettő közti határ ott húzódik meg, ahol a cselekedeteink már nem építik, hanem rombolják a személyiségünket. A szenvedély egy bizonyos hőfokig építi az egyént és a közösségét, és még benne van az ÉN és a TE. A függőségben már csak az ÉN marad.

WMN: Szerinted létezik olyan ember, aki élete során eljut arra a pontra, hogy azt mondhatja: nem függök senkitől és semmitől?

D. D.: Sok olyan embert ismerek, aki nem függ kémiai tudatmódosító szerektől. Én is ilyen szeretnék lenni életem végéig. De mindig függeni fogok és akarok embertársaimtól, mert nélkülük nem tudok létezni. Bármi legyen is a célom, azt csak más emberek támogatásával tudom elérni.

WMN: Máshogy függünk egymástól ma, mint 30-40 évvel ezelőtt a szüleink, nagyszüleink?

D. D.: Ha a függést egymásrautaltságként értelmezzük, akkor elmondható, hogy a terhesség, születés, nagyszülővé válás, halál olyan életesemények, melyek közelebb hozzák a családtagokat egymáshoz. Ezekben az élethelyzetekben ugyanis felerősödik az egymásrautaltság érzése, és igényeljük a támogatást. A szüleink idejében ez még hatványozottabban igaz volt. Ma a különböző generációk kezdenek eltávolodni egymástól, illetve a családunkon kívül más erőforrásokat is igénybe veszünk. Mindezektől függetlenül azt gondolom, hogy életünk regénye ma is ugyanarról szól. Megszületünk, tanulunk, kapcsolódunk, leválunk, életet adunk, nevelünk és meghalunk. A történelem során leginkább csak a díszletek és a jelmezek változnak. 

Fotó: Sztanó Alma/WMN

Karafiáth Orsolya válaszai

Dr. Almási Kitti válaszai

Peller Mariann válaszai