Az osztályterem a kamaszok izzadságszagú kipárolgásától volt fülledt, de ő fázott. Mindig fázott. Ha kinyitották az ablakot, és dőlni kezdett rá a jéghideg levegő, annyira reszketett, hogy attól félt, kívülről is látszani fog rajta. Összébb húzta magát. Az a nap különösen rossz volt. Reggel befelé jövet reflexből ráköszönt a folyosón a csoportba verődött osztálytársaknak, és az egyik felvakkantott: „Minek köszön?”. Aztán csak a harsogó röhögés hallatszott. Később a nagyszünetben egy másik elgáncsolta a folyosón.

Dorina már kislánykorában is csendes volt, és szeretett elvonulni, hogy elmerüljön a saját világában miközben olvasott, rajzolt, zenét hallgatott, álmodozott. Így is tele volt barátnővel, nem volt ezzel semmi baj.

A probléma a szülei válása környékén kezdődött. Azt követően olyan volt, mintha idegenné vált volna a családja teljes apai ágán, amit nagyrészt a hiányos kommunikáció, az érzések kifejezésének nehézsége, és az ebből következő téves benyomás okozott. Úgy élte meg, hogy ő a kívülálló, és a tapasztalat megfosztotta a létfontosságú önbizalom forrásától. A hajlama arra, hogy görnyedjen, ne merje kifejezni a gondolatait, bizonytalan legyen saját magában, kiélesedett, és összeadódott a tinédzserkor általános poklának velejáróival, az átalakuló testtel, pattanásokkal, fura gondolatokkal. A középiskola kíméletlen közegében ennyi pont elég volt. Először elvesztette a legjobb barátnőjét. Aztán elkezdődtek a lélekölő piszkálások. Kiszagolták rajta a gyengeséget, mint a vadak a vérszagot.

Trauma

Beszólogattak, alázták, elgáncsolták, dobálták, míg egy pad szélén reszkető, hónalja alatt izzadságfoltot rejtegető, rakás nyomorult szerencsétlenség lett belőle. „Hogy néz ki? Hogy megy? Van pasija? – Ennek? Hogy lehet valaki ekkora idióta?” És közben hiéna módjára röhögtek mellé hisztérikusan. A mondatok belecsapódtak, és csúnyán eltorzították az önbecsülését. A napi szintű megalázás lassan bebetonozta benne a bizonyosságot, amit minden egyes újabb tapasztalat csak megerősíteni látszott: hogy minden lehetséges értelemben – esztétikailag, intellektuálisan, mint emberi lény – tökéletesen elfogadhatatlan. Hogy nincs joga létezni, nem kéne léteznie.

Hamarosan azt sem bírta elviselni, ha látható és hallható volt.

Jellegtelen ruhákat hordott, hogy ne tűnjön fel, nem volt hajlandó megszólalni, nem bírta elviselni, ha valaki nézte. Nem akart, létezni és mégis muszáj volt. Jöttek is az elkerülhetetlen következmények, amelyek elindították a lefelé vezető spirálon. Az egyre gyakoribb lógás az iskolából, az újra és újra elrontott felvételi, az, hogy egy idő után a lakás elhagyása is egyre nagyobb kihívás volt. A végére teljesen elszeparálta magát a világtól, nem tanult, nem dolgozott, az utcára sem nagyon ment ki. Ezután jött a depresszió, az öngyilkos gondolatok, aztán az apja egy határozott mozdulattal visszarántotta az életbe.

Bosszú

Lett munkahelye, felvették az egyetemre. Közben felfedezte a szőke haját, a kék szemét, az (állítólag) irigylésre méltó alakját, és penge tudást meg diplomát szerzett. És kegyetlen bosszút esküdött. Nem fogadja el a világ? Akkor ő is ellenséges lesz mindenkivel. Ezzel azonban nemcsak hogy felfedezte a tökéletes receptet a boldogtalan életre, de még jobban kiélesedtek a már meglévő szociális fóbia makacs, krónikus tünetei.

Mivel az emberi lényekről az elutasításra és elkerülhetetlen sérülésre asszociált, ezért úgy döntött, hogy inkább kizárja a világot. Sőt, szinte sportot űzött az emberek dacos elutasításából. Az ideje legnagyobb részét egyedül töltötte.

Kialakult a kapcsolódásra való teljes képtelenség, a hiányos kommunikáció, a szemkontaktus kerülése, a szociális készségek hiánya.

Minimálisra akarta csökkenteni, sőt teljesen ki akarta iktatni az életéből mindazokat a helyzeteket, amelyek felületet biztosíthattak az újabb fájdalmas sérülésekre, és azzal védekezett, hogy kíméletlen lett, jéghideg és elutasító. És senkinek sem engedte, hogy meglássa, mit érez valójában.

Az élet egyik legrettegettebb terepe az volt, ahol nyilvános helyeken kellett idegenekkel spontán és felszínes kommunikációt folytatnia – az orvosnál, az egyetemen, a kávézóban, a közértben, a kozmetikusnál vagy az okmányirodában. Eleve elutasításra számított, ezért eleve elutasító volt, miközben ott  visszhangzott a fejében a figyelmeztetés: „úgysem fogadnak el”. Ezzel pontosan azt váltotta ki, amitől félt. Az lett, aminek érezte magát – az ördögi kör bezárult. Mindennapos harcot vívott egy láthatatlan, a lelkében lakó démonnal, ami a saját belső bizonytalanságának a külvilágról való kíméletlen visszatükröződése volt. Az emberi kapcsolatok nem, vagy nagyon nehezen alakultak, a személyes és szakmai élettere beszűkült, egyre gyakrabban hatalmasodott el rajta a passzivitás és a fojtogató depresszió.

Öt lépés kifelé a szorongásból

1.) A különleges képességek használata

Felfedezte, hogy ezzel az állapottal együtt járnak bizonyos kincset érő képességek: fejlett intuíció, művészetek iránti fogékonyság, kreativitás, kiterjedt tudás egy vagy több területen, értő odafigyelés, mély és jelentőségteljes kapcsolatok kialakításának képessége. Amikor használni kezdte ezeket az adottságokat, és érvényesülni kezdett velük, azt tapasztalta, hogy az hatékonyabb önbizalomnövelő, mint bármilyen terápia, önsegítő könyv vagy szorongásoldó. Ez sokat visszaadott abból az önbecsülésből, amit a régi, megnyomorító helyzetek elvettek tőle.

2.) Az emberek beengedése

Szükséges volt még annak a múltban, fájdalomból hozott, de gyerekes bosszúfogadalomnak a visszavonása is, ami egyedülálló módon lehetetlenítette el az életét. Az emberek elutasítása – a múltbeli sérülés fényében – logikus védekező reakciónak tűnhetett, de a jelen realitásában nemcsak hogy érthetetlen volt a vele szemben álló ember számára, de az elutasítás is visszatükröződött rá, és azzal legfőképp saját magát bántotta. A legfájdalmasabb az volt, ha időnként védekezésből olyanra is ráfröccsentette az indulatot vagy elutasítást, aki a legkevésbé érdemelte meg, és akinek igazából nem is szánta.

3.) Megtalálni azokat, akik szeretnek és értékelnek

Mivel a szociális fóbiásnak azt a legnehezebb elhinni, hogy őt bárki is elfogadhatja, ezért egy valódi kapcsolat kialakulása fájdalmasan hosszú időt vehet igénybe. Azonban amikor ez megtörténik, akkor létrejön egy szokatlanul mély kapcsolódás. Úgy találta, hogy az ilyen kapcsolatokból lassan felépülő hálózatnak valódi életminőség-javító hatása van.

4.) Szembemenni a negatív meggyőződéssel

Amikor először kezdett tanítani, mindent elkövetett, hogy eljátssza azt a kedves, odafigyelő, asszertív, magabiztos lányt, aki szeretett volna lenni, de nem volt, miközben végig rettegve várta az elkerülhetetlen elutasítást. Az igazi döbbenet az volt, amikor helyette pozitív visszajelzéseket kapott. Újra és újra. Paradox módon, amikor négyszemközt maradt velük, rájött, mennyire szereti az embereket meghallgatni, milyen jó foglalkozni velük, fejleszteni őket, és kihozni belőlük a legjobbat.

5.) Megérteni a múltbeli, traumatikus helyzetet

Talán az egyik legfontosabb lépés az volt, amikor érett fejjel visszanézett a múltbeli, fájdalmas helyzetekre, azokra, akik a sérülést okozták. Rá kellett jönnie, hogy azok vagy téves benyomáson alapultak, vagy olyanok okozták, akik a látszat alapján ítélnek, illetve a saját – sérült – önbecsülésüket próbálják felpumpálni azzal, hogy hatalmat gyakorolnak valaki fölött, aki gyenge és kiszolgáltatott. Fel kellett tennie magának a kérdést, vajon megengedheti-e, hogy ilyen emberek, vagy egy félreértés formálja az énképét. A válasz az volt, hogy nem.

A saját énképét egyetlen ember formálhatja, és az ő maga. De a legnagyobb győzelem az volt, amikor megértette annak a fájdalmát, aki a sérülést okozta.

Ez egy nehéz és kemény küzdelem, ami egy életen át tart, fáradhatatlan kitartást és folyamatos belefektetett energiát igényel. A berögzült, ösztönös védekező reakciók nagyon erősek, könnyű hagyni, hogy újra és újra visszarántsanak a régi rutinba. De végig kell csinálni. Mert nagyon fáj, ha nem tudod kiteljesíteni a belső képességeidet, ha nem tudsz kapcsolódni másokhoz. De valahányszor legyőzöd ezt a démont, visszanyered a traumáktól nem torzított, valódi személyiségedet, megtapasztalod, ki is vagy valójában, rámosolyogsz egy idegenre, vagy magabiztosan végigmész az utcán magas sarkúban… az mindennél, de mindennél többet ér.

 

Katona Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/stevanovicigor