–

A várandósság testbeszéde szerintem nem túl komplikált ahhoz, hogy ne tudja kódolni az emberiség nagyjából 99 százaléka.

Ott vannak, ugyebár, a félreérthetetlen fizikai jelek – hogy némi idő elteltével elkezdesz horizontálisan megváltozni, Samantha Foxosodni, a járásod más lesz (a pocak kiáll, hátrahúz), máshogy öltözöl, nem jársz el a teljesítménytúrázós csapatépítésekre, majd, ha elmúlnak a hányós hetek, ismerőseid szerint egészen kivirágzol, ragyogsz, dús vagy, mint a Milói Vénusz – egyszóval ezekre a változásokra az ismerőseid zöme már mindenképpen reagálni fog. A gratulációkon túl, általában kérdésekkel.

Megfigyelésem szerint az emberiség tarsolyában legfelül ez a három kérdés van. Illetve ez a négy, mert az elsőt gyakorlatilag nulladiknak, a várandóssági kommunikáció előszobájának kellene tekinteni:

0. Csak nem terhes vagy???

Erre nehéz higgadtan felelni, az obligát „csak de” tömörítésen kívül elvégre milyen magyarázkodásba kellene kezdenie valakinek, akiről üvölt, hogy a hatodik hónapban van? Persze, szélsőséges esetekben még így is rajtaveszthetünk kívülállóként, miként én balga, aki széles vigyorral és lapockalapogatással vegyes nyakba borulással gratuláltam egy kedves, régen látott barátném második terhességéhez, mire ő elkezdett bőgni, mert képtelen volt visszafogyni a hatéves elsőszülött mellett. (Ott és akkor tényleg megértettem, miért célravezetőbb minden helyzetben inkább az időjárásról beszélgetni.)

A hatvankilencedik „Csak nem?” érdeklődés után egyébként egy esetben valóban azt válaszoltam, hogy: „Ó, dehogy, ez csak egy párna”. De ezzel ma már nem dicsekednék.

 A „Csak nem?” kérdésnek amúgy vannak alakváltói, ismerőseink kreativitásának függvényében. Például különösen ostobán nézhettem hosszú másodpercekig arra az egyébként jóravaló és értelmes srácra, aki végigmérve félidős pocakomat így érdeklődött:

„Bohóc van a fiókban?” (Jó, végül is nem várhattam el, hogy azt mondja, úgy látja, Boldogasszony kötényében vagyok, vagy bölcsőre hízok.)

Ami az időzítést illeti, nálam a rekordot egy könyvtáros férfiismerős tartja, aki lapos pillantásokkal méregette a feléje meredező hasamat, miközben igyekezett a lehető legnagyobb természetességgel beleírni az olvasójegyembe a határidőt, de aztán csak kibukott belőle:

„Izé… lehet, hogy babát vársz?”

Akkor voltam a 35. hétben.

1. És mikorra várjátok?      

Az állapot tisztázása után a külvilágot legjobban foglalkoztató kérdéskör természetesen ez: mikor is érkezik a jövevény? Általános megfigyelés amúgy, hogy teljesen mindegy, hányszor ismétled el bárkinek, naptár szerint mikorra vagy kiírva, következő találkozásotokkor – legyen az akár két nap múlva –, ugyanúgy meg fogják kérdezni ismerőseid, hogy mikorra vagy kiírva. Nincs mit tenni – ha csak… nem csináltatsz egy tucat terhespólót magadnak, a céldátummal feliratozva. Persze itt is vannak nyelvi változatok: „Mennyi is van még hátra? „Te még egyben?” (Utóbbi nagy kedvencem – leginkább akkor szokták kérdezni, mikor az ember már tényleg alig vonszolja magát.) Itt is egy értelmiségi – festőművész – ismerősömé a kommunikációs dobogós helyezés, ő ugyanis így igyekezett információt nyerni a baba érkezéséről:

„És mikor is pottyantasz?”

Gondoltam, lendületből megrúgom ott, ahol nagyon fáj, de sajnos akkor már nem tudtam felemelni a lábamat a hasamtól.

2. És tudjátok már, hogy fiú lesz-e vagy lány?

Megfigyelésem szerint az e tárgykörből szerzett információk nélkül az emberiség valószínűleg nem tudna aznap éjjel elaludni. Mintha az ősi tudástól fosztanád meg őket, ha egyszerűen azt válaszolod, hogy még nem tudjátok, vagy nem érdekel titeket különösebben, csak az a fontos, hogy rendben megszülessen és egészséges legyen. Ha viszont közlöd, hogy lány/fiú lesz, a diskurzus egy nagyjából öt vonallal lerajzolható folyamatábra egyszerűségével folyik majd tovább. Fiú lesz? Jaj, de jó, legalább lesz egy kisöccse a lányotoknak, akivel babázhat élőben. Lány lesz? Hát, ez szuper, akkor nem is kell új ruhácskákat venni, simán örökölheti a tesója összes bébicuccát.

3. És ha tudjátok már, hogy fiú vagy lány, akkor mi lesz a neve?

Ez a kérdés tulajdonképpen az előzővel jegyben jár, szinte 100 százalék, hogy elhangzik, ha kiderült a baba neme. És ne legyenek kétségeid, ehhez biztosan mindenkinek lesz mit hozzáfűzni. Hogy „miért Döncike, és miért nem inkább Lajos, mint az apád” „Hogyan fogod egyáltalán becézni a Petrát, és mégis, mit képzeltél, hány gyerek fog öt év múlva odarohanni hozzád a játszótéren, mikor majd Marcit kiáltasz”. És hogy „ne divatokat kövess, de különben is, Magyarországon élünk, nem, úgyhogy ne legyen Kevin!” „Mellesleg megéri ez azt a sok hercehurcát, amivel az MTA nyelvtudományi tótumfaktumaival való egyezkedés jár?” Ha meg Bözsit akarsz adni, Terit vagy Józsikát, akkor mindenki helyesen hallgat, majd valaki kiböki: „Hát, ja. Érdekes. A szomszéd néni is Erzsébet, és tényleg, milyen aranyos.”

Ha kezdő várandósként a fenti kérdéssoron átestél, a többi már megy, mint a karikacsapás, a továbbiakra ugyanis már csak pár – lényegében elhanyagolható – kérdéske maradt, miszerint: „hol és hogyan akarsz szülni, ki az orvosod, és miért őt választottad, miért nem amazt, nem kell-e örökbe egy teljesen jó állapotú mellszívó, és vettetek-e már rácsos kiságyat?” Rutinos babaváró ezeket már úgy pattintja le magáról, mint Micimackó Baglyot, aki egy ízben elhatározta, hogy felváltva válaszol majd igent meg nemet, hogy minél előbb túlessen az unalmas kérdésözönön.

Ha nem akarsz további kérdezősködést, arra mindenképpen ügyelj, hogy a válaszoknál az „igen”-nél járj akkor, amikor ismerőseid felteszik a kérdést, ami általánosan akkor következik el, ha már valamennyi izgatóan fontos témakörrel végeztetek:

– És amúgy jól vagy?

Kocsis Noémi

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock