–

Kedves apa! 

Be kell valljam, lenyűgöz, hogy még mindig tudsz újabb csalódást okozni. De tudod, mit? Szeretnék neked segíteni, tanítani egy utolsó leckét. Mert akár hiszed, akár nem, most te szorulsz útmutatásra. Be akarom biztosítani magam, hogy aztán ne mondhasd, „nem próbáltam segíteni”. Annyi levelet írtál az utolsó másfél évben, bár ezek csak zavart és fájdalmat okoztak, azt hiszem, megérdemelsz egy választ. 

Sosem értettem, miért tetted. Nem értettem, hogy dobhat el valaki minden szépet és jót magától egy pillanat alatt, hogy lehet valaki ennyire önpusztító. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem vagy eszednél, és majd rádöbbensz, mit tettél. De akkor már késő lesz, soha nem kaphatod vissza, amit elvesztettél. Tudtam, hogy szenvedni fogsz, és nagyon sajnáltalak érte. De már semmit nem lehet tenni. Ami megtörtént, megtörtént. Vártam, hogy rádöbbenj, de elfogyott a türelmem, és elegem van a hülye kifogásaidból. 

Sok levelet kaptunk tőled az elmúlt hónapokban, de bárhogy igyekeztél is drámai fordulatokkal a saját igazadról meggyőzni minket, csak zavartságot, értetlenséget és fájdalmat okoztak a szavaid.

Tényleg nem érted, hogy az ömlengés helyett egyetlen szó volna, amit írhatnál nekünk? Az, hogy „bocsánat”.

Bocsánat azért, amit az édesanyátokkal tettem. Bocsánat, hogy megcsaltam, hogy hazudtam neki hónapokon át, hogy az őrületbe kergettem. Bocsánat, hogy durván kirántottam a lábatok alól a talajt, bocsánat minden egyes elvétett rúgásért, amit a lelátóról ölbe tett kézzel néztem, bocsánat a sötét hétköznapokért, bocsánat a reszketésért a takaró alatt, bocsánat az összeszorult torkon legyűrt tíz meg tíz süteményért, és az azt követő kínzó bűntudatért. Bocsánat az ájulásért a sötét koleszszobában, bocsánat a kiabálás miatt rettegő kutya nyüszítéséért, és bocsánat azért a sok kilóért, ami könnyben olvadt le rólunk. 

Ne azt írd, hogy szerinted mennyire bensőséges kapcsolatban voltunk, mert csak az arcodba akarom üvölteni, hogy ha így volt, akkor hogy lehettél képes elmenni, bármilyen „nehéz” is volt neked?!

Tényleg mindig jó édesapa akartál lenni, szeretettel körbevenni és terelgetni az úton? És hol voltál akkor, amikor egyedül álltam a buszmegállóban, és átfutott az agyamon, milyen is lenne most lelépni az útra. És hol vagy most, amikor mindjárt megkapom a diplomámat, és nem tudom, hogyan tovább?  

Azt írod, ismered az érzést, hogy „milyen jó lenne még kérdezni az édesapádtól, de már nem lehet”. Azt hiszed, ettől összefacsarodik a szívem, mert hirtelen eszembe jut, hogy egyszer meg fogsz halni? Tudod, nem mindenki fél úgy a haláltól, mint te. És persze valamit megint nem veszel figyelembe: a te apád beteg volt, nem tudott veled maradni, de a mi apánk önként hagyott ott minket. Én is kérdezhetem: nem rossz érzés belegondolni, hogy oly rövid az élet, és te éveket pazarolsz a gyerekeid nélkül?  

Önző vagy, így nem csodálkoztam, hogy minden mondatod rólad szólt. De lásd, kedves leszek hozzád, az én mondataim is rólad szólnak. Mesélsz magadról, mert félsz, hogy bántani fog minket, amiért így elzárkóztunk. De drága vagy... Valóban ettől félsz, hogy a legjobban ez fog bennünket bántani? Végignéztük, ahogy az anyánk 67-ből hirtelen 50 kilós lesz. Ahogy egy nap őrjöngve szaggatja le a függönyt, annyira fáj neki, amiért cserbenhagyták, megalázták. Kétségbeesetten próbáltam jó hangulatot biztosítani a testvéreimnek, akik közül az egyik épp érettségi előtt állt, a másik még csak 14 éves volt. Sorra jártam a kórházakat, miután többször egymás után összeestem, vagy sugárban kezdtem el hányni. Végül kiderült, „csak pánikrohamok”. Az öcsémnek támasz kellett volna, egy apafigura, amit bárhogy is szerettük volna, nem tudtuk megadni neki, hiszen három nővel élt együtt. Csak szeretni tudtuk, de azt jobban, mint te valaha is. A húgom imádott téged, és te otthagytad. Bele sem gondoltál, hogy mit teszel vele. Ránk mondhatod, hogy mi „készen vagyunk, felnőttek voltunk”, de ő csak 14 éves volt. És bálványozott téged. Mióta elmentél, nem menstruál, az orvosok szerint a lelki sokktól van. Hogy fog megbízni valaha is egy férfiban? Hogy lesz szerelmes, ha mindig attól fél, mikor szúrják hátba? Hogy fog bármelyikünk is megbízni bárkiben? És te komolyan amiatt aggódsz, hogy minket egyszer bántani fog, amiért elzárkóztunk tőled? Engedd, hogy megnyugtassalak: én nem fogok belehalni. 

Szóval azért hoztad a „döntést”, ahogy te hívod, mert nem szeretted magad anya mellett. Most szereted magad? Szereted a babakocsit tologató öregembert, akinek folyton ki kell javítania a kisbabában gyönyörködőket, hogy „nem nagypapa, kérem, hanem apuka”? Szereted ahogy az emberek gúnyosan nevetnek össze a hátad mögött, amint kézen fogva járkálsz a 25 éves barátnőddel? Mert jó vagy rossz, az emberek már csak ilyenek. Persze áltathatod magad, hogy nem érdekel. Nem is kéne, hogy érdekeljen, mit gondolnak mások, de te ehhez nem vagy elég szabad szellemű. És persze én is elítéllek, én sem vagyok elég szabad szellemű, hogy ne ítélkezzek, elvégre a te lányod vagyok.   

Azt írod, anyát nem akartad bántani többé amiatt, hogy nem tetszett neked, aki voltál mellette. Akkor miért nem vetettél véget a házasságnak korábban? Miért csak akkor jutott eszedbe, hogy most már nem kéne őt bántani többé, amikor az a fiatal maca bement hozzád az irodába szexelni? Mennyi ellentmondás van a szavaidban.

Mondd inkább, hogy nem tudtál ellenállni a fiatal nőnek, de ne papolj itt arról, hogy te nem akartál senkit megbántani.

Anya már jól van. Látva, milyen erős és független, végre hálás vagyok a sorsnak, hogy minden így történt. De azért azt kikérné magának, hogy azt írod, te szeretettel gondolsz rá, és jó szívvel őrzöd a közös emlékeiteket. Hiszen az ő emlékeit te csúnyán és javíthatatlanul besároztad.  

Nem akarom elhinni, hogy leírod a szavakat: „új életem kezdődött, jól vagyok”. Mintha csak a kút fenekére kiáltanád nekem, ne aggódjak, hogy nem ér le a kötél, fő az, hogy te kimásztál nélküle is. Remek hallani, hogy komolyabbá váltál, értékesnek és erősebbnek érzed magad. Én is így vagyok vele, tényleg, sokat tanultam a helyzetből. Felnőttem, megtanultam eltartani magam, megtanultam szeretni magam, azt az embert, akire mindig számíthatok. Tündérvilágban éltem, minden olyan kényelmes volt, hát most már látom, a valóság nem az.  Bizonyos szempontból jót tett, hogy elmentél, és kipukkadt a buborék. De mégis... hogy tehetted?!  

Arra, hogy egy keresztény közösségben is dolgozol, csak azt tudom mondani: remélem, kiügyeskednek neked valami bocsánatot odafentről. A barátnődről nem kérdezek, tudom, hogy jól van. Talán egyszer meg kéne hívnom egy koleszos buliba, biztos élvezné, elvégre majdnem egyidősek vagyunk. Jól van, nem gúnyolódom tovább, fő az, hogy mellette szereted magad. Mert ez a lényeg, nem? Ezért írtál, hogy tudasd velünk: jól vagy, és figyelmeztess, nehogy elkövessük azt a hibát, hogy érdektelenek maradunk ez iránt a fontos információ iránt. Hát, nem kell aggódnod, látod, egy egész órát szántam rád, meg a remek hírre miszerint te jól vagy. Ezek után remélem, nem haragszol, ha azt mondom: egy perccel sem szánok rá többet. 

Üdvözlettel:

A lányod

(tudod, abból a homályos, régi életedből)

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Melinda Nagy