A dokumentumfilm igenis menő! – 3 friss alkotás a most futó fesztiválról, amit vétek lenne kihagyni

–

La Chana

A tehetségkutatók kora még mindig nem csengett le, és ez szerintem azért van, mert nincs nagyobb csoda, mintha valaki isteni adománnyal születik, és a szemünk láttára bontakozik ki. Tehetséget látni olyas érzés, mintha földöntúli energiával találkozna az ember, és bizonyítékot kapna egy felsőbb erő létezésre – függetlenül attól, hogy hívő-e, vagy sem. A La Chana egy őstehetség története: egy cigány lányé, aki egyszer csak táncra perdült, és máris mindent tudott a flamencóról. Ez a lány ugyanis a katalán cigányok közé született, és már gyerekként folyton flamenco muzsikát hallgatott, mert az szólt a rádióból, és mire két lábra állt, már a vérében volt a ritmus. Soha nem tanulta, de ha megszólalt a zene, és kiállt a muzsikusok elé, olyan ihlet szállta meg, hogy attól mindenkinek tátva maradt a szája.

Minderre a filmnek már az első kockái bizonyítékot szolgáltatnak, amin La Chana (akinek teljes nevét sosem tudjuk meg, csak azt, hogy a keresztneve Antonia, a művészneve pedig az ő nyelvén annyit jelent: az ember, aki sokat tud) egy negyven évvel ezelőtti felvételen táncol (Peter Sellers Bobo című filmjében), izzadtan, lehunyt szemmel, teljes révületben. Közben a mai, ráncos matróna azt elemezgeti, mit is érzett ilyenkor, miben állt a művészete, és honnan érkezett ő maga a színpadra. És tulajdonképpen az egész filmen át ezt boncolgatjuk, ezt a megfejthetetlen rejtélyt a veleszületett tudásról – meg egy másik fontos kérdést: hogy miként lehetett a színpad királynőjeként a magánéletében valóságos rabszolga? Pedig erre is hány példát láttunk már, hogy a nagy tehetségek (főként, ha nők) hogyan vetették alá magukat egy erőszakos férfinak, és szenvedtek évtizedekig annak féltékenységétől, ütéseitől és terrorjától (lásd: Judy Garland, Cher, Tina Turner, stb…).

La Chana 17 évesen került egy ilyen kapcsolatba, és ennek köszönhetően nem vált belőle világsztár, csak Spanyolország idolja, emiatt tört derékba a karrierje, amikor a férje úgy akarta. Abba kellett hagynia a táncot, és megvárni, míg kisemmizik és elhagyják, hogy aztán negyvenévesen visszatérhessen a színpadra, és még egy nagy fénykorszakot megéljen. Olyan sokat adott a publikumnak, annyira mindent, hogy mára szinte járásképtelen. Mégis, amikor a mai La Chanát felkérik egy visszatérésre (mint az amerikai krimikben egy utolsó nagy balhéra), amit már csak ülve tud előadni, ugyanazt az őserőt és tehetséget villantja fel, amit az archív felvételeken láttunk.

Mert olyan is van néha – egészen ritkán –, amikor a tehetség nem állapot, hanem életre szóló áldás. Nem lehet nem megrendülni rajta.    

Kötelék

Három évvel ezelőtt játszották a mozik a 45 év című filmet, amiben egy idősödő angol pár a házassági évfordulójára készült, és miközben szervezték a partit, a feleség (Charlotte Rampling) rábukkant a férje (Tom Courtenay) korábbi életének emlékeire, ami a közös negyvenöt évüket teljes egészében más megvilágításba helyezte és megkérdőjelezte. Nos, mintha ennek a valós verzióját látnánk egy lengyel dokumentumfilmben (mindössze húsz percben), amiben egy lengyel házaspár szervezi szintén a 45. házassági évfordulóját, és számol el közben a kapcsolat sötét foltjával.

Itt azonban már a vége felé történt a malőr: mint lassan kiderül, a férj mintegy nyolc évre kicsekkolt a kapcsolatból, és egy másik nő oldalán kereste az örömöket, hogy aztán nagy bűnbánattal visszakullogjon az eredeti társához. A filmben az az érdekes, hogy úgy költözünk be pár napra a lakásukba, mintha tényleg láthatatlanná válnánk: látjuk a napi rutinjaikat, apró csipkelődéseiket; a feleség nem múló fájdalmát az elhagyatottság felett, és erejét, ami mégis továbblendíti őt a mélypontokon; a férj elesettségét és megtörtségét. Aztán ott vagyunk velük az ünnepségen, amiről kiderül, hogy miért jött egyáltalán létre: a nyilvános bocsánatkérésért, amire egyformán szükségük volt, mert mindkettejük lelkét felszabadítja.

Mert amíg nincs kimondva, felvállalva, és elgyászolva az a nyolc kimaradt év, addig nincsenek további közös évek sem. Házasságban élőknek erősen ajánlott.     

Az emberarcú iskola

Azt hiszitek, Roxfort csak a Harry Potter-könyvekben létezik, és csakis J. K. Rowling fantáziájának szüleménye. Hát akkor nézzétek meg ezt a dokumentumfilmet, ami Írország legrégibb bentlakásos iskolájáról, a Headfordról szól, ahol a gyerekeket olyan szeretet, tisztelet és szabadság veszi körül, hogy az embernek belesajdul a szíve. (Mármint abba, hogy ez milyen messze van tőlünk.) Igaz, varázslástan nem szerepel az órarendben, de helyette a gyerekek megbeszélhetik a tanárokkal, milyen csínyeket követtek el azok a maguk idejében (mivel majdnem mind ide járt egykor), mit gondolnak a melegházasságról, amiről az ír parlament épp akkor szavaz; és együtt bontogathatják a szülinapi ajándékot, amit a tanár a szemük előtt kapott – hiszen együtt élik az életüket annak apró örömeivel és bánataival.

Ezen kívül sok egyéb jóból is részesülnek: popegyüttest alapítanak Johnnal, színdarabot játszanak Amandával, könyveket szagolgatnak, falakat pingálnak, sportolnak, és itt még a fociedző is arra figyelmezteti őket, hogy aki hibázik, azt nem leszúrni kell, mert mindenki hibázik néha, hanem támogatni abban, hogy kikecmeregjen belőle.

Elképesztő hallani ennyi érzékeny, jó fej felnőttet, ahogy ezt a csapat szerencsés gyereket terelgetik, és szeretettel, nyitottan, kíváncsian nevelik őket.

Akad persze olyan gyerek, aki este az ágyban az anyukájáért sír, vagy egy másik szobába szeretne költözni, mert ott vannak a barátai, de az tuti, hogy mindenki – minden problémára – érzékeny, felelős és gyengéd választ kap.

A film pedig attól különösen jó, hogy a középpontjában két olyan elhivatott pedagógus és felvilágosult humanista áll, mint Amanda és John, a nyugdíj előtt álló házaspár, akik tényleg szívüket-lelküket adják a gyerekekért, és életüket az iskoláért – és akik számára komoly krízis, hogy mi lesz velük, és az iskolával később… Ha játékfilmben szerepelnének, Imelda Staunton és Jim Broadbent játszaná őket, olyan fantasztikus karakterek. Bár innen, Magyarországról nehéz elképzelni szülőként, hogy az ember messzire küldi a tízéves gyerekeit tanulni, de ha Headfordba mennének, legalább megnyugtatna a tudat, hogy ezzel életre szóló ajándékot adunk nekik. Itt, nálunk pedig mindenki rengeteget tanulhat belőle.  

A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál kínálata persze ennél jóval gazdagabb. Akad film a kerekesszékesek szerelmi életéről, a modern kori ördögűzésről, a menekültválságról, és egy olyan ország hétköznapjairól is, mint Bhután, ahol a nemzeti bruttó össztermék mellett nemzeti bruttó boldogságindexet is mérnek. Közel harminc ország díjnyertes filmjei kerülnek vászonra kizárólag most, a fesztivál keretében, ma estétől, úgyhogy erre a hétre kitárul a világ.

Gyárfás Dorka