–

Három lánygyermek mellett meggyőződéssel állíthatom, hogy az anyaság, és úgy általában is a gyereknevelés a világ legszebb, de egyben legnehezebb dolga. Persze vannak jó könyvek a témában okos gondolatokkal, ám mivel minden ember egyedi és utánozhatatlan, így a nevelési elvek és ötletek is csak személyre szabva alkalmazhatók. Aztán vagy beválnak, vagy nem.

Na, de a szeretet! Az mindig minden helyzetben megoldást nyújt(hat). Feltéve, hogy minden egyes, imádott gyermekeink által előidézett, agyunkat beborító, pumpát felnyomó idegsokk közben elő tudjuk kotorni a fejünket és szívünket beborító lila ködből az anyai szeretet mindig bennünk lévő kristályát. Lássuk be, nem mindig a szeretet jut először eszünkbe ilyen embert próbáló helyzetekben. Tudom, miről beszélek, hiszen a végtelenségig szeretett utódaink lányok, de természetesen mindhárman szinte teljesen mások. Ebből kifolyólag mindannyian más és más irányból bombázzák a szülői szeretetvár megingathatatlanul erős falait.

Van nekünk egy négy hónap híján 11 évesünk, aki laza, vagány, rendkívül éles eszű, és aki a vadi új csizma lazúrját már az első nap képes lerúgni, mert épp focizni támad kedve a fiúkkal. Aztán itt van a „Hercegnő”. Aki ugyan még csak mindjárt kilencéves, de lénye és kisugárzása annyira finom és nőies, hogy bárki tanulhatna tőle tartást, ízlést, és természetesen a mindig bevethető női hisztit is. Amit a drágánk „elfelejtett” a dackorszak után kinőni. És persze végül, de nem utolsó sorban, itt van a mi legkisebbünk, aki éppen három és fél, de akarata és céltudatossága olyan erős, hogy bármelyik felnőtt megirigyelhetné! Ő nem az a fajta harmadik gyerek, aki szépen belesimul a család életébe, és finoman észrevétlen marad. Nem. Ő magának alakítja ki azt a környezetet, ami számára a legmegfelelőbb. Bátran állíthatom, hogy ő egy angyalbőrbe bújt kis diktátor. Egyetlen szerencséje, hogy álcájának egy angyal arcát és kisugárzását választotta. Na, és persze a szeretet is úgy áramlik belőle, mint egy angyalból.

Aki azonban írásra késztetett, az nem ő, hanem a kamaszodó elsőszülött. A kamaszkort nem hiába hívják úgy, hogy „a második dackorszak”. Hiszen a gyerek előszeretettel feszegeti a saját határait, akaratát, szülei idegeit, árgus szemekkel figyeli, hogy meddig mehet el. Első ránézésre ő is tüskés sündisznónak tűnik, de ha közelebb merészkedünk, rájövünk, hogy ugyanannyira szeretetre éhes, mint egy kétéves. Az első dackorszakban lévő hisztis kirohanást meg is tudjuk (általában) fékezni egy erős – szeretettel átitatott – anyai öleléssel. Vagy ha éppen nem, a kétéves akkor is legfeljebb „csak” rúgkapál, ellenkezik, de néhány kivételtől eltekintve, a tett helyszínén marad. Ezzel szemben

egy kamasz a felé közeledő anyai tárt karok elől simán kitér. Hátat fordít, és becsapja a szobája ajtaját.

Na, ebben a pillanatban kell(ene) leginkább tudatosítani, hogy mi bizony mindezek ellenére teljes szívünkből és lelkünkből szeretjük ezt a kis (nagy) tüskés sündisznót.

Volt egy átlagos délután, amikor a nagylány ült az ágyán, és viberezett. Anyai szívem ilyenkor még általában kedves, és szépen megkértem, álljon neki tanulni. Tíz perc után benéztem, tanult. Az ágyán. Ettől több szempontból is égnek áll a hajam. Egyrészt, mert az ágyon alig van hely, ugyanis az általam napokkal ezelőtt szépen összehajtogatott ruhák, amiket azon céllal helyeztem el az ágyán (nem kevés célzattal konkrétan a párnáján), hogy tegye be a szekrényébe, ott tornyosultak egymás hegyén-hátán az ágy végében. Másrészt nemcsak simán olvas az ágyán, hanem a leckét is ott írja, ami egyáltalán nem tesz jót az amúgy is olvashatatlan írásképének. Mielőtt mérgelődőre venném a figurát, megpróbálom megérteni a helyzet okát. Ami rögtön meg is történik, amint az íróasztalára pillantok. Ugyanis a nagyjából egy négyzetméteren békésen megférnek egymás mellett a halomban álló könyvek és füzetek (az előző tanévekből is), megszámlálhatatlan számú fecni, több napos tízórai maradékok, csokidarabok, üres üvegek, hajgumik, hajcsatok, ceruzák, tollak, színezők és könyvek. Nem nehéz elképzelni, hogy valóban nehéz lenne tanulni ennyi nagyon fontos holmi között. Miután megértően konstatáltam a helyzetet, még mindig szép szóval megkértem a kamaszodót, hogy amint befejezte a tanulást, tegyen rendet az íróasztalán, és rakja be a ruháit a szekrénybe. (A szobája további részeinek rendbetételéről már ne is essen szó. Boldogan beérném azzal, ha ezt a két feladatot abszolválná.) Majd kilátásba helyeztem, hogy amíg nem tesz eleget a kérésemnek, addig nincs se tévé, se telefon. Elfogadta a feltételeimet.

Eltelt jó pár óra, a tanulással láthatóan végzett, majd eltűnt a szobájában.

Naivan azt gondoltam, biztosan pakol.

Benéztem. Ült az ágyán békésen, és olvasott. Már épp kezdett felmenni a pumpa, és leszállni a lila köd, de újfent erőt vettem magamon, és megpróbáltam megérteni az okát. Elsőként megnyugtatott, hogy a drágám szeret olvasni. Ez erőt adott ahhoz, hogy továbbra is szeretettel forduljak felé, és megkérdezzem: „Édesem! Miért nem a pakolással foglalkozol?” A válasz rém egyszerű: „Mert nincs kedvem.” Mindezt úgy vetette oda, hogy fel sem nézett a könyvéből. Ez a fajta közöny és nem túl kedves hangsúly egy újabb nyíl a szülői szeretetvár vaskos falába. Mindezek ellenére megőriztem a nyugalmam, és igyekeztem kompromisszumot kötni: „Oké. Akkor raksz rendet, amikor kedved lesz, viszont amíg az ágyon és az asztalon nem pakolsz el, nincs se tévé, se telefon.” Megegyeztünk. Továbbra is naivan úgy hiszem, hogy ezzel a megvonással aztán most igazán megijesztettem!

Tévedtem… Egy hét telt el számára kütyük nélkül a rumlis szobában. Megpróbáltam rövidre zárni a dolgot. Három nap haladékot adtam, ha addigra sem sikerül használhatóvá tennie a szobáját, akkor az ünnepek miatt ezt én fogom megtenni, de számára karácsonyig tart a megvonás. Ismételten azt gondoltam: na, most aztán betaláltam! De megint tévedtem. A kisasszony ugyanis hazaérvén az iskolából, letette a táskáját a nappali közepén, majd fogta a kedvenc könyvét, kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, és nekiállt olvasni.

Egymásra néztünk a férjemmel: most mi a fenét csináljunk?! Mérgelődjünk? Vagy ráhagyjuk? Némi helyzetelemzés után továbbra is a szeretetteljes hozzáállás mellett döntöttünk, és újra feltettem a kérdést: „Drágám! Miért nem pakolsz el?” Erre ő letette a könyvét, rám nézett, majd jelentőségteljesen azt mondta: „Anya! Ez az én dolgom! Hadd csináljam már azt, amit én akarok! Időben rendet fogok rakni, nyugi!” Majd fogta magát, és visszabújt a könyvébe.

Én meg csak álltam és néztem. Erős volt, határozott, de nem lekezelő. Mint egy felnőtt. Meggyőzött. Hagytam magam. Egyszer csak a férjem megszólalt: „Na, melyik jó filmet fogjuk együtt megnézni ma este?” Pár perccel később a hölgyemény felkelt a fotelból, majd eltűnt a szobájában. Húsz perc múlva kijött: „Rend van a szobámban. Én is nézhetem veletek este a tévét?”

A szeretet a kulcs. Hát, persze! A szeretet.

V. S. Melis

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/sapozhnik