–

A kék baba

Az elsőt kisiskolásként kaptam. Egy születésnapi zsúrra voltam hivatalos, együtt választottuk ki a vendéglátó ajándékát anyukámmal. Én nagyon szerettem olvasni, a könyvesboltban sokáig nézegettem a szebbnél szebb könyveket. Akkoriban nem engedhettük meg magunknak „csak úgy” a könyveket, tudtam, várnom kell valami jeles napra, míg magamnak is választhatok. Talán ezért is húzódott el a vásárlás. Az egyik könyv túl komoly volt, a másik gyerekes, a harmadiknak az illusztrációi nem tetszettek, a negyedik szinte bazárinak tűnt. Minden egyes könyvet úgy fogtam a kezembe, hogy méregettem: én vajon mennyire örülnék neki? Van, aki szerint ez nem túl célravezető, de én a mai napig így választok ajándékot.

Egyszerűen képtelen vagyok olyasmit adni, aminek én nem tudnék őszintén örülni – az ajándékkal én is adok egy darabot magamból.

Az óráknak tűnő válogatásnak akkor lett vége, amikor megláttam azt a bizonyos négyzetes könyvet, rajta egy régies rajzolatú babafejjel. Az egyik pillanatban taszítónak tűnt, a másikban viszont kedves volt szememnek. Azonnal tudtam, ez lesz az ajándék, mert annyira ki akartam fürkészni a baba titkát. Megvettük hát, de még aznap este becsomagoltuk, nehogy „kísértésbe essek”, és félretettük az ünnepségre. Végül nem tudtam elmenni, mert éjszaka megbetegedtem. A magas lázam napokig tartott, sokáig azt hitték, félre is beszélek, amikor a kék babát emlegettem. Anyukám valahogy rájött, miről is lehet szó, mert amikor már kicsit jobban lettem, egy reggel ott találtam a párnám mellett a könyvet. A kék babásat. Az a nap sokáig felejthetetlen volt, a földöntúli boldogság napja. Én, a könyv, a puha ágyam. Egész nap olvashattam, talán kétszer-háromszor is elolvastam a rövid történetet. Évekig nem tudta felülírni semmi azt a háborítatlan örömet, amit akkor éreztem. Azt hiszem, talán ott estem végleg szerelembe az irodalommal és a könyvekkel.

Ajándék egy ismeretlentől

Hosszú évekig kellett várnom hasonló élményre, ami aztán teljesen váratlanul köszöntött rám. Kisgyerekes anyaként lettem tagja egy virtuális közösségnek, úgy szoktam emlegetni, hogy „online fonó, ahol – a sok hasznos ismeret mellett – barátokra is találtam. Olyan barátokra, akiknek többségével nem találkoztam személyesen, de évek óta tudunk egymásról az oldal segítségével. Azt a két-három tagot, akikkel az első hozzászólások után megvolt a közös nevező, a mai napig barátként tartom számon. Örökké hálás leszek a felület megalkotójának a közösségi térért, magamnak pedig azért, hogy a szkepticizmusomnál a kíváncsiságom volt az erősebb az online felülettel kapcsolatban. Karácsony közeledtével, akik kedvet éreztek hozzá, jelentkezhettek az „angyalkázásra”. Utoljára általánosban, egy virtuális kalapból sorsoltuk össze az ajándékozót az ajándékozottal, és készíthettünk egymásnak meglepetéscsomagot. Egy idegennek, valakinek, akit a hozzászólásai, kedvelései mentén ismertünk meg, de személyesen sosem találkoztunk, mégis életének egy szeletét megismerve igyekeztünk kedvében járni az ünnepek alkalmával. Már az ajándékcsomag összeállítása is hihetetlen ön- és emberismereti kirándulás volt, de amikor kaptam egy csomagot egy szinte ismeretlen embertől, akitől csupa olyasmi érkezett, ami száz százalékig „betalált” (néha sokkal inkább, mint a családtagok ajándékai), az valami földöntúli, leírhatatlan kaland volt évről évre.

A gondviselés létezésének bizonyítékául tekintettem ezekre a kedves csomagokra.

Egy életmentő szó

Az utolsó kedves-szabálytalan ajándékom egy már-már sablonosnak induló történet. Új munkahelyre kerültem, a munkakörön kívül körülbelül minden és mindenki idegen volt. A korábbi viszonylagos magabiztosságot az örökös kérdések, a régi cimborákat az idegen arcok váltották fel. A munka maga érdekes és vonzó volt, a kollégák kedvesek, mégsem találtam sokáig a helyem a szervezetben. Közösségi emberként nem okozott gondot a mindennapi csevegés, de a hiányérzet hónapokig velem maradt. Fogalmam sem volt, mi az, ami hiányzik, mitől üresek a bent töltött órák?  Az egyik különösen pörgős napon, amikor a multitaskingot muszájból fejlesztettem a légzéssel egyenértékűvé, beütött egy váratlan helyzet is, délre már úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Közeledett az év vége, a kollégák többsége már szabadságon, a szinte üres épületben fáradtan roskadtam le egy magányos sarokba. Úgy éreztem, feladom itt és most ezt az egészet. Ahogy a sokadik sürgős levelet gépeltem, egyszer csak villogott a céges chat-ablak. Már emelkedett a magasból az egekbe a vérnyomásom, de „minden mindegy” alapon megnyitottam. A tartalma lényegtelen, egy szimplán kedves mondat volt, de abban a pillanatban az életet jelentette. Lehet, hogy most sokakat kiábrándítok, de mindez nem egy könnyű munkahelyi románc kezdete volt. A megfelelő pillanatban érkező szavaknak köszönhetően azonban végre elhittem, hogy az új helyen nemcsak jó munkatárs lehetek, hanem a csapat része is. A mondatból rövid beszélgetés indult, szövetségest, majd lassanként szövetségeseket találtam „a kerítésen belül”, és tudtam, ebben az új szövetségben meg tudom tartani önmagam is a cégnek. A legszebb ajándékom volt advent idején, örökké emlékezni fogok rá.

Megerősítette a hitemet önmagam megújulásában, és abban, hogy egy alkalmas időben kimondott jó szó életeket menthet.

Az ajándékozók máig sem tudják talán, mit adtak az életemhez, mert bár próbáltam azóta sokszor kifejezni, nem találtam a szavakat. Nem a megfelelőkre találtam eddig… vagy talán nincsenek is szavak rá. Legyen hát nyilvános köszönetem ez az írás, biztatva mindenkit arra is, merjen „szabálytalan” ajándékot adni, és örök emléket szerezhet vele.

 

Vita Vuori

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ Alexander Raths