–

Mászik fölfelé egy Kardos Margit külsejű nő a borítón, föl, a felhők közé, tán vége sincs annak a létrának. Azt sem tudjuk, hová támasztották és kicsodák. Kapaszkodik rajta a kerek csípőjű lány, közben fél szemét a földön tartja, és mosolyog. Ki tudja, minek örül, talán annak, hogy soha többé nem kell visszatérnie oda, ahol mások írták az életét. Ahol hagyta, hogy a férfi vágya rajzolja meg a személyét, a céljait. Talán ő az, az elbeszélő a Velence című novellából, aki épp egyedül maradt a lakásában, férfi nélkül, szerelem nélkül, vágy nélkül, de végre magában, saját magával.

Tényleg, ki tudja.

Vannak a nők. Nyersek, dacosak, erősek, fiatalok, középkorúak, öregek, nem tudják, mit akarnak. Vagy tudják. Melyik mit. Sikert. Karriert. Családot. Pénzt. Gyereket. Boldogságot. Férfit. Férfit. Férfit. Hogy jöjjön. Hogy eljöjjön. Hogy ne menjen még. Hogy maradjon. Hogy menjen már. Hogy egy másik jöjjön. Hogy soha többé ne jöjjön. Hogy jöjjön megint. Hogy legyen.

Mert ha ő van, te is vagy. Ha ő kíván, kívánatos vagy. Ha ő dicsér, értékeled magad. Ha ő szeret, méltó vagy a szeretetre.

Ezek a nők idegesítőek. Az esendőségük, függőségeik, a kétségbeesésük, az, ahogy a férfiak után nyúlnak sóvárogva. Érzed, ahogy legszívesebben a szemükbe kiabálnád; „szedd már össze magad, bazdmeg, ébredj föl, állj föl abból az ágyból, csomagold el magad, hagyd a húst, és nézz tükörbe: te, így egyedül, nélküle is vagy VALAKI!"

És közben ezek a nők valamiért mégis szerethetők. Nem, nem valamiért. Hanem azért, mert ez a te esendőséged. A te függőséged, a te gyengeséged és a te sóvárgásod. Te magad vagy Kardos Margit, te vagy a lány a pizzériából, a szerető a velencei hotelszobában, a feleség a kisfiúval a szíve alatt, a csaj a vitorláson, az étteremből talpig Chanelben kirohanó magányos barátnő... Te vagy mind. És, igen, én is, én is vagyok. Akkor, amikor kifut a szusz, az erő a karodból, a tartás a gerincedből, és nem bírsz egyenes háttal állni többé. Nem akarsz rá vágyni, nem akarod, hogy a férfivágy írjon téged, hanem te akarod megírni a saját vágyaidat. De hiába tudod, hogy „nélküle is vagy valaki”, mégis kétségbeesetten kapaszkodsz utána. 

Ezért olyan zavarba ejtő Szentesi novelláskötete. Mert annyira átkozottul, disztingválás nélkül, és „arcbacsapósan” igazi benne mindenki. Annyira mi vagyunk.

Szóval vannak a nők, akik első olvasatra sokkolnak azzal, amilyenek. Aztán, ha olvasóként túltetted magad a zavarodon, akkor figyelj oda a mondatokra is, mert van belőlük rengeteg, amiket a kispárnádra hímezhetsz. Vagy a falvédődre...

És vannak a nők körül a férfiak. Azok, akiken keresztül a nő definiálja magát. Nézzétek csak:

Endre

„Két évig voltam a szeretője, és egész idő alatt semmi más nem érdekelt, csak, hogy a felesége legyek." (Nóra)

Miklós

„Miklós mellettem mindenféléről beszél, többek között a céljairól, amiket még el akar érni, az étteremről, amibe most rakott bele egy valag pénzt, én meg közben azon gondolkodom, nekem mik a céljaim, de per pillanat nem igazán jut eszembe semmi azon kívül, hogy Miklós itt van mellettem. Vagyis én vagyok mellette. Szóval lehet, hogy ebben a pillanatban nekem Miklós a célom, végül is abszolút el tudom képzelni magam mellette az életem végéig." (Zazi az ágyban, Éva a radaron)

Vilmos

„Elmesélte még azt is, hogy hajtja a csajokat, későn jár haza, sokat dolgozik, de unja a céget, szerelemre vágyik, elvakult, tocsogós, valótlan boldogságra, egy hihetetlenül szép és okos nőre, akit kényeztethet, és aki viszontszereti." (Valótlan, tocsogós boldogság)

János

„Mélyen, legbelül tudom, soha nem leszek a felesége, de reménykedem, és ez a reménykedés felemészt, egészen elsebesedik bennem az utána való vágyakozás, ki is hegesedik a szívem, miután elmegy." (Csokiszív II.)

Szóval vannak a férfiak, akik meghatározzák azt, aki vagy. Valameddig. Mert, amikor már könyékig benne vagy a betonra eléd ömlött belsőségedben, annyi kín és keserv, annyi „hiányzol”, „gyerevissza” és „légyazenyém", annyi „senki más nem érdekel”, „belehalok, ha elhagysz” és „csak veled tudom elképzelni az életet” után egyszer csak végre eléred a talajt.

Onnan nincs tovább kaparás, nincs önsajnálat, önsorsrontás, nincs menekülő dagonya a férfiak szűrőjén keresztül kirajzolódó nősorsban. Csak te vagy. A saját vágyaid, a saját céljaid, a saját életed.

Ez a feloldozás kedvenc Szentesi-novellámban, a Velence címűben jön el:

András

„És most itt fekszem, kinyitom a szemem. A kis albérlet csendes. A fény nem is annyira erős. Nem is lehet, hiszen ez a garzon egy belső udvarra néz. Valami más égett percekig, és az nem a nap volt. A nap ide nem süt be. András tíz perce ment el, és én most, ebben a pillanatban kezdek el egy új életet, egy olyat, ami eddigi életem legnagyobb szerelme nélkül folytatódik. Elindulok, megkeresem magam, felmondok a munkahelyemen, csak tanulni fogok, nem tudom, miből fogok élni, nem tudom, hogy lesz, de befejezek mindent, ami eddig volt." (Velence) 

Van remény. Szeretném hinni, hogy egyszer tényleg mindannyian elérjük a talajt. Aztán jöhet a létra.

D. Tóth Kriszta

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van