–

Anyának nagyon izmos vádlija van – erre az egyre biztosan emlékszem gyerekkoromból. Itt van előttem, ahogy sétál az akkor még Márton Ferencnek nevezett utcánkon a rövid teniszszoknyájában, és megfeszülnek az izmai. Nem is jár, hanem lebeg. De nem úgy, mint egy angyal, sokkal dinamikusabb ez a lebegés. Koncert lesz. Anya imád kimozdulni otthonról. Apa meg nem. Ezen mindig összevesznek. Apám sokszor letagadja a brigádbulikat, ami anyám egyetlen szórakozási lehetősége egész évben. Előbb-utóbb persze mindig kiderül, ilyenkor anyám berág. Ezek az emlékek is nagyon erősek. Félelmetes különbözőek voltak ők ketten mindig is.

Szóval itt van ez a kép, anyám izmos vádlija, ahogy igyekszik, mert koncert lesz. LGT. Apám mennyire utálta ezt is. Ő inkább Bródyt hallgatott meg Vincze Viktóriát. Anyám pedig rajongásig szerette Presseréket. Az összes dalukat a mai napig fújja kívülről, még azokat is, amik nem lettek annyira közismertek.

Én meg szépen örököltem anyám vádliját. De annyira, hogy egészen huszonöt éves koromig tudtam arról füllenteni, hogy aktívan sportolok. De nem csak ezt kaptam tőle. Hanem minden mást is, ami ő. A külsejét illetően gyakorlatilag száz százalékosan, és a belső tulajdonságok közül is rengeteg minden öröklődött. És megkaptam tőle az LGT-t is. Bakfis koromra már az összes dalukat kívülről fújtam én is. Sőt, ugyanúgy elszökdöstem hazulról tini korom óta, ha volt valami buli vagy koncert.

Apám meg, amikor még kisebb voltam, és otthon éltem, akkor bejött a szobába, ahol épp bele voltam merülve egy-egy koncertfelvételükbe, és csak annyit mondott, mielőtt kiment: – Már megint ezt a szart hallgatod?

Már megint. És azóta is. Sokszor, ha eszembe jut. Fenn van a kedvenceim között a Spotify-on.

Az utolsó koncertjük, amin ott lehettem, 2013-ban volt Alsóörsön. Füredről mentünk át hajóval, a kikötőben pedig nem volt hely, ezért lehorgonyoztunk a parthoz közel, és beúsztunk a haverokkal. Úgy ahogy voltunk, csuromvizes ruhákban rongyoltunk be a színpadhoz a tömegen keresztül, és órákon keresztül ugráltam mint egy bolond a kedvenc számaimra. Mindegyiket ismertem, torkom szakadtából üvöltöttem, pedig akkor már beteg voltam, bár még fogalmam sem volt róla. Igazi önfeledt, tébolyodott koncert volt, ahol Somló fél órán keresztül énekelte az Álomarcú lányt. Örömzenéltek, és boldogan lebegett velük együtt az egész közönség. 

Amikor jöttünk kifelé, és haladtunk a tömegben a hóthalálos, mocskosan megszáradt ruhákban, egyszer csak elém ugrott anyám, hogy „jajdejó, Vica, mi is itt vagyunk, láttunk hogy jössz befelé, de nem hallottad, hogy kiabálunk utánad.”

A generációk körbeértek; a zene szeretete, a közös ízlés, a sok hasonlóság együtt bulizott akkor ott, nemcsak én meg anyám, hanem sok idős, sok fiatal. Egyszerre tán négy generáció is együtt mulatott 2013. augusztus 18-án.

Úgy igazán talán ekkor voltak utoljára együtt ekkora közönség előtt. Aztán jöttek a hírek Somló betegségéről, és hogy még az utolsó hónapokban is csak vonakodva mondta le a fellépéseit. Ott, a Balaton partján, azon az egyik utolsó koncerten senki sem sejtette még, hogy négy év múlva soha többé nem lesznek már.

A múltkor, amikor hazamentem, beszálltam anyám mellé az autóba, ő elindította a lejátszót, és automatikusan dobolni kezdett a fékpedál mellett az izmos lábával, majd hangosan énekelte az egyik legszebb, és számomra legkifejezőbb dalukat:

Én tudom a dallamot, te tudod a szót,
Én mondom az igazat, és te mondod a jót.
Az én igazam nem biztos, hogy neked nagyon jó,
De mind a ketten várjuk azt az elfogyott, elhagyott,
Elrabolt, ellopott egy-két elfelejtett szót.

Aztán én is rázendítettem, és együtt nyomtuk hangosan tovább.

Mire anyám megszólal:

– Most már tudom, Vica, miért nincs neked pasid. Ahogy te énekelsz... na, olyan hamisan nem énekel senki!

Ebből is látszik, hogy az ember mégsem örökölhet mindent...

Szentesi Éva

Borítókép: Urbán Tamás, 1976 (Forrás: Fortepan)