– 

A telefoninterjú nem a legszerencsésebb műfaj. Az ember nyilván aggódik, hogy nehezebb úgy kapcsolatot teremteni valakivel, ha nem nézhetünk a szemébe, és ő sem lát minket. Különösen, ha az illető egy élő legenda, aki óhatatlanul áhítatos lámpalázat vált ki a kérdezőből. De nagy ritkán előfordul, hogy épp az segít az egymásra hangolódásban, ha csak a hangokból tájékozódhatunk. Ha nincs semmilyen zavaró tényező, csak a kimondott szavak, és közöttük a csend. Cserhalmi György most nem a Nemzet Színésze (dehogynem), hanem egy ember, aki a kórházból is a munkáját, a filmjét, és ezáltal a közönséget szolgálja. Félretéve a fájdalmát és küzdelmeit, hajlandó mesélni magáról, és élete legnehezebb időszakáról. Óhatatlanul az az arca villan be, amivel a Jupiter holdja végén búcsúzik tőlünk: szikársága és zártsága ellenére is tele van érzelemmel.

Gyárfás Dorka/WMN: Hogy van?

Cserhalmi György: Köszönöm, javulgatok. Ez egy lassú, sziszifuszi munka, de napról napra alakul. A gyógytorna segít. Nincs egy hónapja, hogy megműtöttek, és még van előttem feladat.

Gy. D./WMN: Úgy képzelem, egy olyan aktív és sportos embernek, mint ön, nem lehet könnyű ezt az állapotot elfogadni.

Cs. Gy.: Én inkább úgy látom, nagy szerencsém, hogy csak most történt meg velem. Látva a többi beteget, nincs okom panaszra.

Gy. D./WMN: Nagyjából egy éve forgatta a Jupiter holdja című filmet, és már abban is kicsit megviseltnek látszott. Vagy ez csak a szerepnek tudható be?

Cs. Gy.: Inkább annak, hogy a család egy olyan tragédiát élt át előtte, aminél nagyobbat nem is tudtunk elképzelni. Ne beszéljünk róla. De nyilván az ember nem tudja levetni magáról, mint egy kabátot. Meglátszott rajtam és a mozgásomon is, ebben igaza van. Akkor kezdődtek a bajok a gerincemmel.

Gy. D./WMN: Nem gondolt arra, hogy akkor inkább nem vállal munkát? Tudom, hogy egy évvel korábban visszamondott egy filmfőszerepet.

Cs. Gy.: Nehéz erről beszélni, mert akkor arról kéne beszélnem, hogy elveszítettem valakit, akit sosem szerettem volna elveszíteni. Igen, nem volt kedvem dolgozni. A Jupiter holdja így szinte terápiás jellegű munka volt. Nagyon megkedveltem a munkatársaimat, és velük már szívesen csináltam.

Gy. D./WMN: Úgy tudom, amikor megkeresték ezzel a filmmel, még nem lehetett tudni, melyik főszerepet fogja játszani: az orvost vagy a rendőrt.

Cs.Gy.: Én kezdettől éreztem, hogy a rendőr szerepe való nekem, az orvosból már kiöregedtem. Fontos, hogy amikor az ember egy olyan szerepet játszik, mint az orvos, legyen még köze az élethez. De nem én döntöttem el a kérdést, hiszen nem is vagyok abban a helyzetben. Mundruczó Kornél, a rendező döntött, nagyon helyesen.

Gy. D./WMN: Több kritikában említik, hogy ez a szerep egyfajta meghosszabbítása azoknak a hősöknek, akiket régebben játszott, például a Dögkeselyűben. Ön is így látja?

Cs. Gy.: Egész máshogy látom. Egy külső szemlélő számára minden másképp fest, mint ahogy én élem meg belülről. Nem hibáztatom őket azért, ha folytonosságot látnak a szerepeimben, de szerintem ez tévedés. Engem ebben a karakterben nem a „hekusság” izgatott, hanem a magányosság. Meg a rettegés a nyugdíjazástól, aminek a küszöbén áll, és sok más dolog, ami a kisembereket foglalkoztatja.

Gy. D./WMN: Amikor megkap egy forgatókönyvet, csak az érdekli, hogy az önnek szánt szerep elég érdekes-e, vagy az is, hogy jó filmnek ígérkezik-e az alapanyag?

Cs. Gy.: Sosem lehet előre tudni, hogy egy film jó lesz-e. Olvastam már bitang jó forgatókönyvet, amiből aztán az lett, ami; és voltam úgy anyaggal, hogy „hát-hát”, aztán meg igen jól sikerült, komoly karriert futott be.

Gy. D./WMN: Akkor tehát csak az ösztöneire hallgat?

Cs. Gy.: Nem feltétlenül. Az elején örülök annak, hogy egyáltalán gondolnak rám. Aztán – mivel az ember egy idő után kiismeri a szakmát, és a benne mozgókat – sokszor a stáb összetétele dönti el, hogy szívesen dolgozom-e egy filmben.

Néha azt érzem, azért hívnak, hogy bizonyos előítéleteket bontsunk le, máskor meg, hogy valaki épp azokra épít. Az utóbbi esetben van esély arra, hogy visszaadom a szerepet.

Nekem nem feltétlenül az számít, hogy egy filmben milyen színész leszek, hogyan oldom meg a feladatot. Amikor felkérnek egy szerepre, nyilván azt feltételezik, hogy képes vagyok rá.

Gy. D./WMN: Én úgy látom, amiatt nem kellene meghatódnia, hogy még gondolnak önre, hiszen most is rendszeresen keresik, a régi nagy rendezők és a fiatalok egyaránt.

Cs. Gy.: Ez nagy szerencse, és olyasvalami, ami életben tartja az embert. Amitől a jövőbe tudok nézni. Igen, én ezt megkapom a felkérésekben.

Gy. D./WMN: Amikor egy rendezővel együtt dolgozik, csak a tehetség izgatja, vagy az is, hogy milyen eszközökkel éri el, amit akar?

Cs. Gy.: A tehetség egy rendkívül összetett dolog, nem csak egyféleképpen lehet valaki tehetséges. Szóval nem úgy működik, hogy az ember kijelentheti: ez tehetség, ez meg valami más. Én annak örülök, ha meglepetés, vagy valami pozitív élmény ér munka közben, ami ki is tud tartani a munka végéig. A meglepetések inspirálnak.

Gy. D./WMN: És a Jupiter holdja forgatásán érték meglepetések?

Cs. Gy.: Hajjaj. Tudja, a film menekült főhősére sokáig keresték a megfelelő alanyt, és végül úgy tűnt, megtalálták egy menekülttáborban. Aztán valamilyen adminisztratív okból mégsem jött össze, hogy az a fiú játszhassa a szerepet, ekkor került a képbe Jéger Zsombor. És akkor ott, a szemem láttára megszületett egy fantasztikus dolog. Én a világ minden kincséért nem mentem volna fel 50 méter magasba, ahová őt emelte a daru, de még húsz méterre se. És neki ott nemcsak a mutatványt kell bemutatnia, hanem aztán le kell jönni, és még el kell játszani egy jelenetet. Azt mondom, ez egy nagyon összetett és bonyolult feladat volt, és ez a fiatalember ragyogóan oldotta meg. De ott volt az operatőrünk, Rév Marcell is. Amit ez a pici ember – már elnézést, hiszen lelkileg és szellemileg hatalmas – napi tizennégy órán keresztül művelt a kamerával, az nem semmi. Ott vannak a képek, magukért beszélnek. És az egészet összefogta Mundruczó Kornél, akitől nemigen láttam még rossz filmet, és ezt nem azért mondom, hogy jólessen neki. Jó élmény volt, ahogy odajött a jelenet előtt, és azt mondta: ezt most így kéne, vagy úgy kéne. Jó érzés, ahogy az embert, mint valami eleven masszát „szoborgatják”. Azt én nagyon bírom, amikor így alakítgatnak.

Gy. D./WMN: Pedig úgy hírlik, tud ez fájdalmas is lenni. Van, aki keményebben nyúl ahhoz az eleven masszához.

Cs. Gy.: Hogy mondjam ezt? Van, aki a nehezebb utat választja…

De én megemelem a kalapom azelőtt, aki heteken keresztül napi tizenhat órákat tud dolgozni, és amikor este hazamegy, még akkor is ezen agyal. Aztán korábban kel, hogy másnap ő legyen az első, és meg tudja valósítani a terveit.

Van ebben valami példamutató – ez az egyik. A másik meg, ahogy olykor a forgatás alatt viccelődtünk. Hogy tudja, mi lesz a következő Mundruczó-film címe? „A stáb nélküli ember.” Együtt kell dolgozni, ha el akarunk érni valamit. 

Gy. D./WMN: De amikor látják az eredményt, akkor mindenki mindent megbocsájt és elfelejt?

Cs.Gy.: Ez nem mindig van így, de most így volt.

Gy. D /WMN: Régen a barátai között tudhatta Latinovits Zoltánt, Őze Lajost, Gobbi Hildát. Ma is vannak még barátai a szakmában?

Cs. Gy.: Aki van, az évtizedek óta megvan. De egyébként is kevés a barátom, jó ismerősből akadnak sokan. Barát csak három-négy-öt.

Gy. D./WMN: Ennek köze van ahhoz, hogy a színházi szakma szétszakadt az utóbbi években? Vagy ettől a megosztottságtól igyekszik távol tartani magát?

Cs. Gy.: Inkább az utóbbi. Azt gondolom, aki belemegy ebbe, nem tudja, hogy mi a dolga. Kétségtelenül vannak, akik nem állnak többé szóba egymással, és mindenütt erről szól a fáma. De közben a múlt évben hat és félmillió ember ment színházba. Ezt Hegedűs D. Géza nyilatkozta nemrég, én pedig nagyon megörültem neki. Erre büszkének kellene lenni, és meg kéne becsülni. Szerencsénk, hogy van bennünk egy teljesítménykényszer, amitől végül mindig jó irányba mennek a dolgok. Nem állítom, hogy nem lehetne jobban csinálni, de hogy hogyan, azt már nem tudom megmondani, mert annyira mélyen már nem veszek részt a dolgokban. Azt látom, hogy a nézők még honorálják a munkánkat, és nem lenne így, ha olyan hatalmas lenne a baj. Amikor másfél éve utoljára álltam színpadon, baromi jó volt lenézni a nézőtérre, mert nem volt egyetlen üres hely sem. Ez két helyen is így volt, ahol épp játszottam: Székesfehérvárott és a Nemzetiben, a Körhinta című előadásban. És a végén hatalmas tapsot éltünk meg.

Gy. D./WMN: Hamarosan egy másik filmben is viszontlátjuk, amit Mészáros Márta rendezett. Neki azonnal igent mond, még mielőtt látná a forgatókönyvet?

Cs. Gy.: Hát persze, ha ő hív, én csak azt mondhatom: „Kedves Márta, megyek!”. Nem lehet egy ilyen régi ismeretség után azt mondani: hogy előbb kérnék egy forgatókönyvet. Szó sem lehet róla. Úgyis elmondja, miről van szó, mi meg megtesszük a magunkét.

Gy. D./WMN: Annyi filmmel a háta mögött azért a forgatáson már érzi, hogy milyen lesz a végeredmény?

Cs. Gy.: Nem, ez egy nagy lutri. Nagyon jó barátom Antal Nimród, tőle hallottam, hogy mindig lehet tudni, ha megjön a Filmisten. Nagyon találó.

Azt tényleg lehet érezni, amikor megjön a Filmisten, mert akkor mindenki jó állapotban van, nem lépjük túl az időt, nincs veszekedés, valahogy olyankor a Filmisten intézi a sorsunkat. De valamikor nem jelenik meg.

Részt vettem már néhány olyan filmben is, amikor egymásra néztünk, és azt mondtuk: ezt valahogy ússzuk meg.  És az is hozzátartozik, hogy mást jelent a szakmának a jó film, és mást a közönségnek. Teljesen érthető, hogy a néző nem mindig akar belelátni súlyos problémákba, vagy nem akar rágódni rajta. Vannak, akik öt litert vért akarnak és akciókat, más meg csak egy lenyűgöző képi világot. 

Gy. D./WMN: De volt olyan filmje, ami méltatlanul elsikkadt, pedig önnek sokat jelentett?

Cs. Gy.: Szerencsém volt, nálam többnyire egybeesett a külső és a belső siker. És abban is szerencsés voltam, hogy olyan rendezőkkel dolgozhattam, akikre rábízhattam magam, és akiktől sokat tanulhattam. Nem kellett lesben állni sem szellemileg, sem lelkileg, hogy hogyan korrigáljam azokat a dolgokat, amik mellémentek.

Gy. D./WMN: Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy Latinovits Zoltánban egy XIX. századi reformer szellemisége élt, ezzel kellett boldogulnia a XX. században. Ön mennyire érzi otthon magát a XXI. században?

Cs. Gy.: Nekem van egy „vakvezető kutyám” – remélem, nem bántom meg ezzel –, egy nagyon aranyos, gyönyörű lányom, akit úgy is szoktam hívni: „kicsi kutyám”, és ő segít nekem. Mert én igazából már a XX. század végén sem éreztem magam otthon. Nem feltétlenül a digitális technika miatt, hanem… Az ember valahogy érzi, hogy hol tér el az időtől, és mikor halad vele párhuzamosan. Kivételes, ritka pillanatokban még meg is előzheti.

Gy. D./WMN: De aggódik a XXI. század miatt? Vagy amiatt, hogy egy ilyen film készülhet el ma, mint a Jupiter holdja, mert a menekültkérdés egész Európát felforgatja?

CsGy: Tudja, az ükapám azt mondta: „Ez így nem megy, gyerekek” – és kitört az I. világháború. Nagyapám azt mondta: „Ez így nem megy, gyerekek” – és belerohantunk a II. világháborúba. Apám azt mondta: „Ez így nem megy, gyerekek” – és megtörtént ’56. Én azt mondtam: „Ez így nem megy, gyerekek” – és megéltük ’89-et.

Most is hiába mondjuk, hogy „Ez így nem megy, gyerekek”, mégis ott van a probléma, és nem fog egyik napról a másikra elmúlni. Be kell valahogy rendezkedni arra, hogy ez jó ideig el fog tartani.

Átrendeződik a világ mindenféle szempontból, és ennek meghatározó részei lesznek a legújabb kori népvándorlások. Jó terebélyes gond, nem mondom...     

Szöveg: Gyárfás Dorka

Fotók: InterCom