–

Ötéves korában állt először színpadon a debreceni Csokonai Színházban, és azóta a színészet az élete. Az érettségiig eljutni ugyan nem volt könnyű (már akkor is folyton játszott), viszont elsőre felvették a Színművészeti Egyetemre, ahol tavaly végzett, azóta pedig az Örkény Színház tagja. Élete első filmjét forgatta Mundruczó Kornéllal, és rögtön a cannes-i vörös szőnyegen vonulhatott fel vele, de nem ájult be tőle. Most pedig itt ül a Madách téren a színház előtt, ahol egy éve társulati tag, és olyan közvetlen, természetes, amilyenek csak azok tudnak lenni, akik nem akarnak mindenkinek megfelelni. Beszélgetünk is majd arról, mit jelent neki az önazonosság, de előbb muszáj elárulnia, hogyan tudott olyan eleganciával repkedni harminc-negyven méteres magasságban, mintha tényleg lenne szuperképessége, és hogy viselte lelkileg a Jupiter holdja forgatását, amiben egy olyan menekültet játszott, aki csodát hoz a körülötte örvénylő, Európa közeljövőjét ábrázoló káoszba.

Gyárfás Dorka/WMN: Egyszer láttalak a forgatás során a villamosról, miközben egy ismerősöddel futottál össze az utcán, és nagyon lazának, jókedvűnek látszottál. Azt gondoltam: hát akkor ez a forgatás nem lehet akkora megpróbáltatás a számodra. Így volt?

Jéger Zsombor: Nem tudom, ez mikor lehetett, de a forgatás felénél azért volt egy komoly mélypontom, amikor elfáradtam. Nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen hosszú ideig tart, és ilyen megterhelő lesz. A felvételek előtt mindössze egy héttel tudtam meg, hogy enyém a szerep, akkor csöppentem bele az egészbe, és csak amikor már a fodrásznál festették át a hajam, akkor gondoltam arra, hogy talán el fogom játszani – de még akkor sem volt kimondva. Én pedig nem akartam túlságosan beleélni magam.

Gy. D./WMN: Nem lehetett könnyű visszafogni magad. Egy ilyen film főszerepért minden színész ölni tudna – akár kezdő, akár ismert.

J. Zs: Én nem így élem az életem.

Azt fogadom el, amit magától dob az élet.

És pont ezt a pacsit kaptam vissza Kornéltól is, amikor elmesélte, hogy az előző filmjénél is elvesztette azt a főszereplőt, akit eredetileg szeretett volna, így ő azt a tanulságot vonta le, hogy ennek is így kell lennie, így lesz jó, mert ezek a dolgok nem véletlenül történnek.

Gy. D./WMN: A feladatod nagy része fizikai kihívás volt, amihez nagyon fittnek és rugalmasnak kellett lenni. Tudták rólad, hogy ezekre képes leszel? Sportoltál azelőtt?

J. Zs: Nem tudom, tudták-e rólam, de tény, hogy van egy ilyen szerencsés adottságom, hogy a mozgás elég jól megy nekem. Az extrém sportok is mindig érdekeltek. Soha nem sportoltam versenyszerűen, de nem okozott nehézséget sem a magasság, sem a mélység, sem a pörgés. És ebben a filmben a repülés sem. Elképesztő csapat állt mögöttem, és nagy volt a pörgés. Jöttek értem, és már fent is voltam a magasban, csinálni kellett. Álltunk, és ugrottunk.

Gy. D./WMN: Most arra utalsz, amikor kiugrasz egy szálloda sokadik emeletéről egy ablakon át?

J. Zs: Azt például egy darutelepen lepórbáltuk előtte. Először tíz méterről csináltuk, aztán húsz méterről szaladtunk neki, végül a felvételen – azt hiszem – 35 méterről kellett kiugrani.

Gy. D./WMN: És tényleg nem volt olyan pillanat, amikor megijedtél?

J. Zs: Dehogynem, csak amikor felvétel van, akkor arra koncentrálsz, ami a dolgod: hogy ugyan rajtad van a heveder, de úgy kellett létezni, mintha levitálnál. Ez éppen elég kihívás ahhoz, hogy elterelje a figyelmem a félelmeimről. Csak amikor meghallottam, hogy azt mondják: „Ennyi!”, akkor villant be, hogy „te jó ég, vékony köteleken lógok a házak felett!”. Látod, ahogy az emberek szaladnak lent a sátorba, hogy visszanézzék a felvételt, te meg ott lógsz fenn, egyedül. Na, olyankor mindig feltört belőlem, hogy induljunk lefelé, de azonnal – azok elég nehéz pillanatok voltak. Érdekes módon felfelé menet sosem izgultam, csak lefelé fogott el a szorongás. De az is elég fura érzés, amikor már felhúztak 45 méter magasságba, és várod, hogy elkezdődjön a felvétel. Lebegsz a levegőben, néha nekikoccansz a házfalnak, és várod, hogy elhangozzon a „Tessék!”. De a kaszkadőrök végig kommunikáltak velem, Farkas Balázs pedig – aki friger és a repülések megalkotója volt – végig olyan profin vezényelte a dolgokat, ezért egy percig sem éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. Megbíztam benne, és minden kaszkadőrben, akinek a kezében volt a kötél.

Gy. D./WMN: Mindeközben életedben először forgattál filmet, és ez színészileg is új kihívások elé állított.

J. Zs: Nagyon kemény év volt, igazából csak mostanában tudtam elengedni. Még a hajam is csak nemrég nőtt le, most kaptam vissza az eredeti hajszínem. Egészen addig ült rajtam ez a teher – és nem hagyott megnyugodni –, amíg nem láttam a kész filmet Cannes-ban.

Gy. D./WMN: Álmodtál is vele?

J. Zs: Nem álmodtam, de elalvás előtt sokat tűnődtem a repülésről, a belefektetett energiáról, és az egész tavalyi nyárról. Valójában nem is a repülések jelentették a legnagyobb terhelést, hanem az a tudat, hogy mindig a topon kell lennem, és nem tudhatom, milyen hosszú távra kell beosztani az erőmet. Először azt kell megszokni, hogy mindig ott egy kamera rajtad, és egy csomó ember körülötted, később meg azt, hogy minden pillanatban a maximumot kell nyújtanod. Ez a folyamatos jelenlét jobban megviselt, mint a fizikai kihívások. Nem tudtam lazítani. Egyszer leállt a forgatás egy hétre, és nem találtam a helyem, alig vártam, hogy folytassuk a munkát. Ott meg iszonyúan kimerített a sűrű létezés.    

Gy. D./WMN: Milyen volt egy külföldi színésszel – Merab Ninidzével – ennyire szoros együttműködésben együtt dolgozni?

J. Zs: Ő egy nagyon kemény, de rendkívül érzékeny ember, akit egyszerűen jó volt megölelni. Nagyon jó ember. És mivel jó ember, jó színész is.

Én azt tartom, hogy az tud csak jó színész lenni, aki őszinte ember, mert annál érzem azt, hogy játék közben sem mímel, nem kamuzik.

Attól lesz az embernek egy egészséges kisugárzása, ha önazonos tud lenni.

Gy. D./WMN: Magyar színészek között ennek az ellenkezője volt divatban: hogy csak sérült idegállapotban lehet jól dolgozni, mert akkor tud az ember hiperérzékenyen és szélsőségesen reagálni mindenre.

J. Zs: Ismerem ezt szemléletet, de másképp gondolom. Szerintem annak nincs semmi értelme, ha valaki szabadjára engedi ezt az oldalát, és kontrollálatlanul lép le a saját mélységeibe. Tudatosan kell csinálni. El lehet dönteni, hogy az ember egy szerep kedvéért hagyja magán eluralkodni a rosszat, vagy belemegy egészségtelen dolgokba, de csak akkor, ha kézben tudja tartani a dolgot, és van valami konkrét célja vele. Nem lehet jó kisugárzása annak, aki belül nincs jóban magával.

Gy. D./WMN: Ezt tapasztalatból mondod?

J. Zs: Sokáig voltam abban a tomboló állapotban, amire utaltál, és tudom, mennyire veszélyes. De szerencsére kikeveredtem belőle, és megtaláltam a hitet önmagamban.

Gy. D./WMN: Hogyan?

J. Zs: Megtapasztaltam, milyen, ha másnak örömöt okoz, amit csinálok. Nem várom el, hogy mindig ölelgessenek, szeretgessenek, de fontos a visszajelzés.

Gy. D./WMN: A Jupiter holdját kinek mutattad meg, kinek a visszajelzésére volt kíváncsi?

J. Zs: Azoknak a kollégáimnak a véleményére, akik közel állnak a szívemhez. Nagy Zsoltéra például, mert ő is igaz ember, aki sem a színpadon, sem az életben nem kamuzik, és tele van mélységgel.

Gy. D./WMN: És milyen élmény volt a cannes-i vörös szőnyeget megjárni?

J. Zs: Féltem, mennyire lesz őszinte az örömöm, hogyan fogok szmokingban viselkedni, és hogyan kell mosolyogni. De Nagy Zsoltival megbeszéltem a dolgot, és ő azt mondta:

menjek oda emelt fővel, kihúzott gerinccel, hiszen megcsináltam ezt a filmet, nehogy már elnézést kérjek érte. Ez volt bennem végig, gyakorlatilag ezt vittem véghez.

Ahányszor újra ráparáztam, hogy valami kellemetlen lesz, mindig eszembe jutott, hogy ki kell húznom magam, és bátran beleállni a helyzetbe. És így tényleg nem volt annyira kellemetlen, mint amennyire vártam.

Gy. D./WMN: De azért kellemes sem volt?

J. Zs: Nem tudom… Mindenki úgy csinál, mintha Cannes maga volna a mennyország, miközben csak egy filmfesztivál, ahol leterítenek egy piros szőnyeget a lépcsőre, és körülötte fényképeznek. Csak egy fesztivál, semmi több.

Gy. D./WMN: Nem találkoztál senkivel, aki sokat jelentett neked?

J. Zs: Sztárokkal nem beszéltem, de persze voltak érdekes találkozásaim. És miután megittam egy-két sört, az angolom is kicsit jobban beindult.

Gy. D./WMN: Nem döntötted el kint, hogy az angolra jobban rá kell feküdni? A Berlinalén is az látszott, hogy a magyar színészeknek angolul nyilatkozni egy félelmetes helyzet. 

J. Zs: Dehogynem, nonszensz, hogy nem beszélek jól angolul, ez ciki. Már az óvodában meg kellett volna tanulni. Most meg előbb a jogsimat csináltam meg, mert arra sem volt időm előtte. Fordítva kellett volna, tudom, de ígérem, hogy a következő az angol lesz.

Gy. D./WMN: Úgy hallottam, hogy egy kézzel fogható szakmát is szeretnél elsajátítani.

J. Zs: Igen, imádom a régi mesterségeket, amik lassan eltűnnek. Mindig érdekelt, amit kézzel lehet elkészíteni és létrehozni, és aminek kézzelfogható eredménye van. Mivel hegedülök, a hangszerkészítés is vonz, csak az is teljes embert kíván. De tetszik a faragás, a festés, és maga az alkotás folyamata.

Gy. D./WMN: Jót tett az önbizalmadnak ez a film?

J. Zs: Kicsit talán megnyugodtam, és felszabadultam tőle. Fontos volt, hogy lássam a végeredményt, a munkánk gyümölcsét, amitől kicsit megkönnyebbültem. De nincs vége semminek. Ez rendben van, megvolt, és most jöhet a többi. A jövő évadban vár rám egy csomó előadás és külföldi vendégjáték.   

Szöveg: Gyárfás Dorka
Fotók: Pozsonyi Janka/WMN; Intercom