–

29 éves vagyok, és lassan 16 éve annak, hogy édesanyámat egy felhőre álmodom. Számtalanszor elképzelem, hogy beszélgetünk – sőt, sokszor beszélek is hozzá, megosztom vele az örömöm és a bánatom. Érzem a jelenlétét minden fontos pillanatban. Nekem ő az okom a mosolyra, a legnehezebb időszakokban is – mind a mai napig. A vele eltöltött 13 évemet nem cserélném el százra sem mással. Mindenki számára ott lapult a tarsolyában egy mosoly, még azoknak is, akik nem tudták viszonozni – főleg azoknak. Azt mondta, hogy ha ők is kapnak egyet, már nekik is lesz mit továbbadni másoknak.

Az elvesztése utáni reggel – az volt a pokol számomra – amikor felébredtem, azt hittem, rémálom volt az egész. A szoba napfényben fürdött, az utcáról gyerekek kacagása szűrődött be. Lassan tudatosult bennem, hogy ez a valóság: az én mindig mosolygó, imádott édesanyám nincs többé.

Soha nem fogom már látni a csillogást a hatalmas, őzbarna szemeiben, soha nem fogom hallani a csilingelő nevetését, soha nem fogunk verseket olvasni együtt, és soha nem fog megdorgálni többé, ha éppen arra lesz szükségem.

Miközben úgy éreztem, üvölteni tudnék a fájdalomtól, és apró darabokra szakadok, a nap rendületlenül sütött, a gyerekek teli torokból kacagtak az utcán, és én dühös voltam rájuk: a napfényre, a gyerekekre, a világra, az életre, hogy ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna, pedig az anyukám, az én drága anyukám már nincs itt velünk.

Beletelt egy kis időbe, míg megértettem, hogy ez nem is lehet másként. Beletelt egy kis időbe, míg újra el tudtam mosolyodni, ha reggel megéreztem a napsugarak cirógatását, és meghallottam az emberek nevetését. És szépen lassan egyre több és több okot találtam arra, hogy örüljek, és hálás legyek azért, amim még megmaradt. És amim még lehet.

Hiszem, hogy a mosoly csak akkor hiteles, ha megtapasztaltuk a fájdalmat is. Akkor tudunk hálásak lenni a madárcsicsergésért, egy ropogós cipóért, a kert illatáért zápor után, és akkor akár az sem tűnik elképzelhetetlennek, hogy hétfőn reggel, munkába menet rámosolyogjunk a mozgólépcsőn szembejövőkre (még ha kissé értetlenül is néznek ránk vissza).

Egy kolléganőm nemrég azt mondta, mindig is irigyelt engem, amiért van energiám kedvesen bánni másokkal. Nagyon jólestek a szavai, csak nem igazán értettem őket. Nem érzem ugyanis, hogy ez plusz energiát igényelne. Egy kis odafigyelés másokra – mindenki részéről – bőven elég lenne ahhoz, hogy több mosolyt csempésszünk a hétköznapokba. Mert erre vágyunk mindannyian, nem többre. Csak hadd érezzük egy kicsit, hogy nem vagyunk egyedül a világban! Hogy ez a nap mégsem annyira elcseszett, mint amilyennek indult! Ránk mosolyog valaki az utcán, és ez elég ahhoz, hogy kicsit jobban érezzük magunkat.

Bármely nemzethez is tartozzunk, a felelősség és a választás a miénk. Mosolygunk vagy ne mosolygunk? Okot találni az előbbire, és az utóbbira is lehet. A kérdés: melyikre szeretnénk találni? Nem a szomszédra, az expasira, a főnökre meg a kormányra kell mutogatni, ha nem tudunk mosolyogni!

A mi feladatunk vigyázni arra, hogy a fájdalom, amit érzünk, ne eltávolítson másoktól bennünket, ne közönybe torkolljon, hanem közelebb kerüljünk egymáshoz általa.

Csak annak az embernek a mosolyában hiszek, aki saját magán is képes jókat derülni. A humor, az önirónia engem is sok gödörből kihúzott már. És ma már a legrosszabb napjaimon sem fordul elő, hogy legalább egyszer ne röhögnék magamon – úgy istenigazából – egy nagyot. Sőt, főleg akkor tudok – akkor van rá a legnagyobb szükségem. És ha megvan az elveszett mosoly, az azt jelenti, hogy ismét van mit továbbadni másoknak…

Pál Rita

ITT olvashatod el a második helyezett írást, ITT pedig a harmadik helyezettet.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sutadimages