WMN-Milli

Egy kávézóban futunk össze, ebédelünk, éppen egy Random Trip-próbáról jön. Arról beszél, mennyire rohanósak a napjai, és hogy minden szabad percét beosztja. Pedig egyáltalán nem tűnik ziláltnak vagy feszültnek. Harmónia és nyugalom árad belőle. Annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy enni is elfelejtünk. Pedig nem ismerjük egymást régóta, sem túlságosan mélyen. De Juli ilyen; jó a közelében lenni.

Arról kérdezem először, milyennek látja a magyar és a külföldi embereket, a közhangulatot, és az itthoni helyzetet.

„Szerintem a a saját hangulatunkon is múlik, hogy éppen milyennek látjuk az embereket" – válaszolja. „Ha nagyon jó... vagy nagyon rossz a kedvem, az emberek hangulatát is kontrasztosnak érzékelem. Mindenki nagyon siet, az emberek nem szeretnek szemkontaktust teremteni, inkább befelé fordulnak, mindenki élesen meghúzza a határait, hogy egyáltalán ne kelljen érintkezni egymással. Úgy látom, alapvetően nincsenek jó lelkiállapotban az emberek. Amikor külföldön vagyok, nemegyszer feltűnik, hogy az utcán kialakulnak spontán beszélgetések idegenek között. Itthon viszont mindenki összerezzen, ha megszólítják, mert egyből azt hiszik, hogy kéregetnek, vagy bántani akarják. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ember turistaként teljesen más lelkiállapotban indul útnak. A saját közegünkben sokkal terheltebb ez a helyzet.

Ennek ellenére történt már olyan, hogy idegen srácokat szólítottunk le az utcán, mert a barátnőmmel találtunk egy szarvasbogarat, ami a hátára fordulva vergődött, de mi nem mertünk hozzányúlni, a fiúk pedig megfogták, és segítettek rajta. Ez például egy nagyon spontán és vidám közösségi élmény volt.

A segítségnyújtás is mindig legalább annyira jó a saját lelkünknek, mint annak, akivel teszed."

Ha létezik olyan ember még ebben az országban, aki nem ismeri Fábián Juli zenéjét és hangját, az azonnal keressen rá, és nyomjon be tőle egy dalt, mert varázsereje van. Aki pedig hallotta vagy látta élőben, az pontosan tudja, miről beszél, amikor arra gondol, milyen ereje van a színpadi jelenlétnek.

„A színpadról nagyon lehet érezni az emberek energiáját. Ez egy csodás körforgás, hiszen rajtunk is múlik, hogy mennyit vagyunk képesek átadni a közönségnek, na meg az is, hogy milyen ritmusban. Általában a karácsonyi koncertjeinken figyelhető meg a legjobban, hogy az emberek nagyon fáradtak. Akkor jóval nehezebb átfordítani a kedvüket, energiáikat, mert olyankor nehezebben adják meg magukat az élménynek. De ha eljön a pont, amikor ez megtörténik, rájössz, hogy ezért érdemes dolgozni. Az csodás érzés. És nem kis felelőssége van annak, aki a színpadon áll, mert ismertnek lenni egyébként is felelősség."

Juli gyerekkorában kezdett zenét tanulni, arról is mesél nekem, hogy nem csupán ebben, hanem szinte az összes művészeti ágban képes szellemi táplálékot találni, sőt: általában ez húzza ki a mélyebb lelkiállapotokból is.

„Életemnek több mély szakasza is volt, a legelső akkor, amikor elváltak a szüleim. Az pokoli volt, mert nagyon nehéz volt gyereknek – és valószínűleg szülőnek is – lenni akkor abban a családban. Akkor is rettenetesen nehéz időszak következett, amikor édesapám meghalt. De az is sokáig tartó gyász volt, amikor egy hosszú kapcsolatom véget ért. Ezekben a nehéz helyzetekben előfordul, hogy olyan emberek falcolnak le mellőled, akikre elsőre, mondjuk, nem is gondoltál volna, hogy képesek lesznek valaha is elpártolni tőled. Egy idő után kibékültem ezzel, ma pedig azt gondolom, hogy ez így van rendben, hiszen el tudtak mélyülni a meglévő kapcsolataim, és helyet kaptak új dolgok is. És nemcsak a zene segített. Amikor váltak a szüleim, akkor például rajzoltam, festettem, színjátszottam, írtam, fotóztam, minden anyagot megmunkáltam, ami az utamba került.

Maga az alkotás az, ami képes segíteni. Mindig az volt a menekülő útvonal, hogy a lelkemmel, az agyammal, a teremtő képességemmel húztam ki magam a gödörből.

Emellett hál' istennek mindig voltak körülöttem olyan barátok, segítők, könyvek, filmek, akikből-amikből szeretetet, ihletet, erőt, megnyugvást tudtam meríteni. De néha a legapróbb dolgok – egy érdekes alakú felhő, egy jól eltalált fűszer az otthoni főzőcskézésnél, egy váratlanul kedves eladó, egy jó bringázás, vagy akár egy spontán összefutás egy ismerőssel a metrón is nagyon sokat tud tölteni az emberen."

Amikor arról kérdezem, hogy azoknak, akiknek nincsenek ilyen kreatív képességei, művészeti tehetsége, vajon mi szolgálhat segítségül a nehéz helyzetekben, azt mondja: az önismeret, és persze a humor.

„Fontos lenne, hogy az emberek jobban megismerjék magukat, és felismerjék, mit miért tesznek, mitől lesznek feszültek, idegesek vagy éppen boldogok. Mindennek az a kulcsa, hogy az ember hogyan éli meg a világot. Én nyolc éve járok pszichoterápiára, és nem azért mert bolond vagyok, hanem. mert meg akarom ismerni önmagam, a saját működésemet, hogy mitől lehetnék boldogabb, egészségesebb, nyugodtabb, mitől érthetném meg jobban a saját környezetem. És azt érzem, hogy minél tisztábbak ezek a dolgok, annál boldogabb vagyok. Ráadásul sokkal könnyebben meg tudom élni a dühömet is, ezt például régen szégyelltem, mert azt gondoltam, hogy mások előtt dühösnek, impulzívnak, esetenként durvábbnak lenni, nem fér bele. De most már minden érzésemet igyekszem a legteljesebben megélni, és ha utólag úgy érzem, megbántottam valakit, vagy erősebben fogalmaztam, mint kellett volna, korrigálok, és bocsánatot kérek. Egyébként a jógát, a mozgást és a meditációt is receptre írnám fel, mert ha mindenki jógázna és/vagy meditálna, és hagyna önmagának időt, akkor sokkal jobb világban élnénk."

Egy embernek nem is kell ahhoz híresnek vagy ismertnek lennie, hogy irigyek legyenek rá, de Juli, aki színpadon áll, rendszeresen tapasztalja azt, hogy szinte elnézést kell kérnie a sikereiért:

„Sajnos úgy érzem, sokan irigykednek – és ezen amúgy néha magamat is rajta szoktam kapni. Nekem erre az a megoldásom, hogy bevallom magamnak őszintén, hangosan vagy csendben. És ezzel esélyt adok, hogy változtassak, és gyakran így döbbenek rá, hogy valamire még nagyon vágyom, vagy hiány van az életemben, amin aztán dolgozni lehet. Ha valaki nem néz a dolgok mögé, fogalma sincs róla, hogy a másik miért lett sikeres, milyen utat járt be a sikerig. A mi szakmánkban az a tipikus második kérdés, hogy »amúgy mit csinálsz mellette?« – vagyis a zenélést még mindig nem tekintik rendes szakmának. Feltételezem, ugyanezt Celine Diontól nem kérdeznék meg. Olyan kérdéseket is feltesznek sokszor, hogy meg lehet-e ebből élni, szóval egyből az anyagi oldaláról közelítik meg a dolgot, holott egy hivatás nem kizárólag a pénzkeresetről szól. Azt tapasztalom, sokan valahogy úgy képzelik, hogy zenélni és énekelni csupa csillámpóniság; csak jövünk-megyünk, elénekelegetünk a naplementében. Pedig ez egy életforma, és rengeteg munkával feszültséggel, éjszakázással, lemondással is jár.

Én ezt azért csinálom mert nagyon imádom, de a legtöbb embernek erről fogalma sincs.”

Fábián Juli rengeteget utazik, a koncertekre vezető úton pedig sokszor kiengedik a fáradt gőzt a zenekarral, megy az önfeledt röhögés, ami nemcsak feltölti, hanem le is lazítja a társaságot:

„A turnébuszokban mindig nagyon jókat nevetünk. Hullafáradtan, összezárva egy pici helyre végre igazán elengedjük magunkat. Na, ott az ember igazán önmaga tud lenni, nincs izmozás, nincs ego, hanem csak dőlnek a sztorik, amíg bele nem fáradunk, és irtó jókat szoktunk nevetni mindig, ez pedig olyan feltöltődést, közös élményeket ad, ami miatt szintén imádom a szakmám!

Szöveg: Szentesi Éva

Az Adj egy okot! #mosolyogj kampányfotóin a szereplők azt mutatják meg, hogy milyennek látják az utca emberét ma (bal oldali kép), illetve milyennek szeretnék látni őket (jobb oldali kép). Sorozatunk következő szereplőjéről szerdán olvashattok. A Kovács Patríciáról, Hlatky-Schlichter Hubertről, D. Tóth Krisztáról, Fenyvesi Zoltánról, Fiala Borcsáról, Szabó Kimmel Tamásról és Szentesi Éváról készített anyagainkat ITTITTITTITTITTITT és ITT tekinthetitek meg! Addig is nézzetek át a Stíler blogra, ahol a kampány többi szereplőjével találkozhattok!

Fotó: César G. Touset

Smink: Tóth Edina és Hargitai Lilla, Marionnaud. Sminkhez használt termék ITT.

Haj: Radván Simon

Styling: Kiss Márk