–

Két gyerekem van, kilenc- és tízévesek. Viszem őket suliba, ott vagyok a szülőiken, hétvégente játszótérre, állatkertbe, bicajozni járunk. Otthon kiveszem a részem a házimunkából, ha kell, mosok, főzök, takarítok. Emellett elég sokat és jól dolgozom, sok pénzt keresek, sok embert irányítok, ami nagy felelősséggel jár. Mégsem kellett még megbirkóznom azzal a kérdéssel, miszerint: „te hogyan tudod összeegyeztetni a családot a munkáddal?”. Mert senkinek eszébe sem jut. És a senki halmazában benne vannak a nők is. Igen, a nők, akik érzékenyek, akik figyelnek a családra, akik átérzik mások problémáját, akik tudják, milyen ez. Ugyanis ha férfi vagy, akkor ez nem szempont. Ez a leszarható kategória, senkit sem érdekel. Ha ez szóba kerül, akkor csak egy joviális mosolyt kapsz, egy virtuális buksi simogatást, hogy „jól van, te balfasz, meghallgatjuk, amit mondasz, de azért hülyének ne nézz már minket! Nem vagy te NŐ”! Ergo: nem érthetsz annyira a gyerekekhez, mint bármelyik anya! Mindegy, hogy az fejhangon rikácsol, rosszindulatú, többet törődik a körmével, mint a gyerekével, a közös program mindig nyűg neki. De ő az anya. Ő hozta a világra, vagyis a kapcsolatuk szent és sérthetetlen, olyan, aminek a közelébe nem érhet férfi.

Kérdem én: hol van itt az egyenjogúság?

Apa csak arra jó, hogy hazaérjen fürdetésre, meg brümmögjön autótologatás közben. Ha vendégek jönnek, akkor viccesen megpaskolja a gyerek fejét, és az aktuálisan betanított programot előadják vezényszóra. Apa tud motorozni meg focizni a játszótéren, de ebben nagyjából ki is merül a szerepe. Ha épp nincs külső szemlélő, akkor apa kikapcsolva áll a sarokban, míg a család élete tovább folyik nélküle. Apa csak egy kellék, amit akkor veszünk elő, ha a „teljes család” program fut.

A gyerekek születése utáni három évben kábé moziba sem jutottam el, mert vagy időm nem volt, vagy annyira fáradt voltam, hogy eszembe sem jutott kimozdulni otthonról. Ha időm és energiám is lett volna, és választhattam, legtöbbször a család mellett döntöttem, hiszen az lett az első, így minden más háttérbe szorult. A sport, a hobbi, a haverok, a barátok is, akiktől azért sokszor megkaptam a kis szurkákat. Ezek közül a legenyhébb a „papucs” volt. De ezt soha nem óriási áldozatként éltem meg, mert a másik serpenyőben minden szempontból sokkal több volt érzelmileg.

Én nem kellék akartam lenni a gyermekeim életében, hanem állandó szereplő.

De ez azért nem könnyű, mert a szokásos kihívások mellett (tudod, a gyereknevelés szépségei) még azokkal is meg kell küzdeni, akik szerint a nőnek a tűz mellett a helye, miközben a férfi hajkurássza a leölni való állatot, hogy hús kerüljön az asztalra.

Szerencsétlenségünkre egy olyan torz társadalomban élünk, amelynek az egyik része valamilyen vélt vagy valós jellemző miatt beskatulyázza a másik felét, és ha az ki akar törni a dobozból, akkor egy bunkósbottal kéri meg, hogy fáradjon vissza gyorsan a helyére. Esetleg még be is szögeli a nyílást, nehogy a szabadság levegője megzavarja a kis fejét.

Épp ezért kérem, hogy számoljunk le a magunkkal szembeni illúzióinkkal ugyanúgy, mint a másik elé tartott görbe tükör mutogatásával. A férfiak nem okosabbak, maximum erősebbek, nem vezetnek jobban, csak többet gyakorolják, nem ápolatlanabbak, csak nem foglalkoznak annyit magukkal. A nők nem értenek jobban a gyerekekhez, csak rá vannak kényszerítve, hogy több időt töltsenek velük, és nem érzékenyebbek, csak többet beszélnek róla.

Nem lehetne, hogy egy kicsit mindannyian toleránsabbak legyünk a másikkal, és az árok két partjáról ne próbáljuk meg lelőni egymást, hanem segítsünk átmászni? Hátha középen valami jobbat is találunk, mint az eddigi harcokban kimúlt sorstársak teteme.

 Kovács Márk

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/o_shumilova