–

– Gyere, mutatok neked kártyatrükköket! – mondja Jani.

Már harmadik napja vagyunk itt náluk a Duna-parti házukban. Harmadik napja részeg az összes fiú.

Engem, a barátjuk friss feleségét ez inkább szórakoztat, mintsem idegesít, most mégis arra gondolok, hogy talán mára már befejezhetnék az ivást. Tamás meg is sérült tegnap, igazán viselkedhetnének felnőtt módra, különös tekintettel arra, hogy Tamás éppen sorkatona. Tankörbuli van, ilyenkor az sem ritka, hogy a volt tankörtársak egy hétig részegek, persze ezt arra fogják, hogy olyan régen találkoztak… két éve végeztek az egyetemen, azóta ez már legalább a negyedik ilyen nonstop ivászat. Mosolygok, hát, igen, ki hogy nosztalgiázik.

Jani mutatja a kártyatrükköket, közben részletesen elmeséli, hogyan sérült meg tegnap Tomi, mert én már aludtam, amikor ez történt.

Szóval elmentek négyen a kocsmába, Tamás, a magas, sudár, kölyökképű szépfiú, Gyurika a mindig jó illatú úriember, Jani az önjelölt bűvész és a jóképű Imre, aki nem mellesleg az én férjem. Nagyon sokáig lehettek oda, mert én elaludtam, és csak arra ébredtem, hogy orvosért kiabálnak, és mivel Gyurika várandós felesége orvos, így hát felköltötték íziben.

– Jó-jó – mondom –, innen már tudom, de hogy sérült meg?

Hát, az úgy volt – mondja Jani részeg mosollyal –, hogy a harmadik kocsmánál már kissé megfáradtak. Főleg Tamás. Udvarolgatott a helyes pultos lánynak, már éppen ott tartottak, hogy megkérdezte, hozzámenne-e feleségül, és ha igen, akkor hogyan viselné az ő nevét, hajlandó lenne-e felvenni, hogy Varga Tamásné. A lány zavartan vigyorgott, már-már ráállt a frigyre, amikor is Tamás váratlanul elszunnyadt az asztalnál. Gyuri – akinek, ugye, a felesége várandós –, próbálta rábeszélni őket, hogy menjenek, induljanak, mert az ő neje terhes, és nem szeretné egyedül hagyni. Mondjuk, akkor már harmadik napja hagyta gond nélkül velünk (persze nem egyedül, az igaz, de most sem egyedül volt, mert például én is a házban voltam, de erre a csöppnyi ellentmondásra senki nem figyelmeztette Gyurit, mert nem akarták megbántani).

Végül tehát Gyuri sikeresen rábeszélte a többieket, hogy induljanak haza, Jani és Imre elindultak előre, Gyuri pedig támogatta Tamást. A férjem és Jani arra lettek figyelmesek pár száz méter megtétele után – ami a dunai kaviccsal felszórt úton sokkal több ideig tartott, mint gondolnánk –, hogy Tamás biciklivel rongyol utánuk, a csomagtartón az ordítva röhögő Gyurival.

Jani, aki a házigazdánk volt, meg is jegyezte, hogy mintha nem biciklivel mentek volna a kocsmába, de viszonylag hamar napirendre tért fölötte. Aztán Tamás és Gyuri lehagyták őket, és tovasuhantak a kerékpárral, visszakiabálva, hogy mennek még egy pár kört, mielőtt álomra hajtják a buksijukat. Janiban egy pillanatra felmerült, hogy a várandós feleség vajon nem lesz-e sokáig egyedül, de aztán rájött magától, hogy nem, mert, ugyebár, én is, meg most már ők is otthon lesznek, ha bármi probléma adódna, amit kopogjunk is le gyorsan, mert dehogyis adódik…

Jani és Imre, amikor hazaértek még elhatározták, hogy megisznak egy sört a teraszon, mert egy ilyen mézillatú nyári éjjelen vétek aludni. Ez tiszta sor, mondom, közben arra gondolok, hogy három napja alusszák át azokat a mézillatú nappalokat, de mindegy.

Jani az orrom elé tolja a paklit, kihúzok egy kártyalapot, hogy a trükkel elkápráztasson.

– Jegyezd meg a lapot, és tedd ide vissza közé! – utasít.

Szót fogadok, ő kever, aztán tovább mesél.

Szóval eltelt úgy egy fél óra, amikor ő és az én férjem, Imre, egyszer csak hangos óbégatásra és nótázásra figyeltek fel. Akkor már hajnal kettő volt, Jani ki is szaladt, hogy lecsitítsa őket, mert az, ugye, nyilvánvaló volt, hogy Tamás és Gyuri érkeztek haza. Jani kirohant hát eléjük, és – nem halkan – arra kérte őket, hogy ne ordítsanak, mert a szomszédok alszanak már ilyenkor. Vagyis aludnának. Tamás a kiabálásra saját elmondása szerint összerezzent és – kizárólag a hangos szó miatt – ijedtében meghúzta az első féket. Aztán Jani csak annyit látott, hogy Tamás kézállásba lendült a bicikli kormányán, és egy csodálatos ívű (ez is Tamás későbbi elbeszéléséből való) szaltóval a kavicsos útra érkezett. A fehér kavics pillanatok alatt piros lett a vérétől, Gyuri, aki szerencsére éppen az utca túloldalán vizelte oldalba a szomszéd kocsiját, ijedten rohant kilógó fütykössel, hogy jaj, istenem, mi történt…?! A sérült fekve maradt, az álla szétnyílt, ömlött belőle a vér, de persze (ez megint az ő későbbi elmondása) szó nélkül tűrte, mert ő, aki éppen a hont védi, egy ilyen semmiségtől nem esik kétségbe, és némán viselte azt a szörnyű fájdalmat. Jani – elmondása szerint – gondolkodás nélkül lekapta a pólóját, odanyomta Tamás állához, felsegítette és betámogatta a teraszra.

– Na, kábé erre ébredtem fel – mondom Janinak, aki nem találja a pikk hatost, amit kihúztam és visszatettem, és ettől egy kicsit feszültebb az átlagnál, mert ő igenis kitűnően tudja ezt a kártyatrükköt. Szóval kábé erre ébredtem, vagyis pontosabban az ordítozásra, hogy: Orvost!!!!! Orvost!!!! Mivel Gyuri állapotos felesége orvos, mondjuk, ideggyógyász, de ez ilyenkor nem számít, mert helyzet van, az a lényeg, hogy orvos, Gyuri berohant érte a szobába. Edit álmosan jött ki, a férje bűnbánóan követte, és egyre csak azt hajtogatta, hogy hidd el, Editkém, én már több mint egy órája jönni akartam, de hát, látod, ezek berúgtak, nem tehettem én semmit, Editkém.

Edit, aki nem sebész és nem szokott sebeket varrni, megismételte hangosabban, hogy kivételesen hajlandó megnézni azt a sebet, de jobb lenne, ha Tamás elmenne a sebészetre reggel. Tamás ezt buzgón meg is ígérte, Edit ellátta a sebet, mondta, hogy nem varrja össze, talán majd a sebészeten vagy a laktanyában összevarrják neki holnap. A vérzés elállt, mindenki megnyugodott, és lefeküdtünk aludni.

– Így történt a sérülés – mondja Jani. A kártyatrükk továbbra sem sikerül, kezd nagyon ideges lenni, már egy kicsit össze is gyűri a lapokat. Felmerül bennem, hogy megkérem, kezdjük újra, és rámondom majd az első lapra, amit mutat, hogy: „ez volt az, persze-persze”, csak legyünk már túl rajta. De Jani nem adja fel, nem olyan típus.

– Szóval – mondom neki közben, hogy enyhítsem a kártyatrükk miatti rosszkedvét – mégiscsak biciklivel mentek el Tamásék a kocsmába?

– Nem – válaszolja –, amikor délelőtt felkelt Tamás, azt mondta, az a baj, hogy nem igazán emlékszik, hol is voltak tegnap utoljára, ja, igen-igen, ott, ahol megtalálta az igazit, akit feleségül is kért…

Na, szóval szerinte ő azt a biciklit onnan hozhatta el, úgyhogy ma vissza is viszi szépen, alattomban, visszatámasztja a kocsma oldalához, és mint aki jól végezte dolgát, hazagyalogol.

Mert nyilván valamelyik falubeli fiatalemberé ez a pompás jármű, nem venné a lelkére, ha keresné valaki, vagy ne adj' isten erre járnának a rendőrök a biciklit keresve. Gyuri persze azonnal jelentkezett, hogy elkíséri, Imre és Jani is menni akart, én megkönnyebbültem, hogy talán megúszom a kártyatrükköket, de Jani ragaszkodott hozzá, hogy menjek én is, majd a kocsmában befejezzük, vita nincs, indíts. Így öten indultunk el, hogy visszavigyük a kocsmába a biciklit.

Persze a kocsmák sorrendjére nem emlékeznek a fiúk, így végig kell járnunk majd az összes helyet, ahol tegnap megfordultak. A biciklit én tolom, mert Tamás fél a VÁP-osoktól, a fiúk meg a rendőröktől, meg szerintük én az egész rendőrséget levenném a lábáról, tiszta sor tehát, hogy ez az én reszortom. Nyilván nem akarnak ők majd inni, magyarázza a férjem út közben, de nem lehet egy kocsmába csak úgy berontani, érdeklődni, hogy voltak-e itt tegnap, meg, hogy itt dolgozik-e az a helyes pultos lány, aki a barátunk menyasszonya, mondjuk, a nevét nem tudjuk, de attól még igenis Tamásnak ő az igazi. Az első kocsmában Gyuri hangosan, hogy mindenki hallja, közli, hogy ő csak egy kólát kér, mert neki várandós a felesége, és nem szeretné, ha szegénynek egy büdös részeg embert kellene szagolnia ebben az állapotban. – Persze – mondom neki – három napja szagolja az undorító, cefreszagú fejedet! Erre kikéri magának, hogy ő tegnap is milyen sokáig könyörgött, hogy ne kelljen innia, de tehet ő arról, hogy a többség dönt? A második kocsmába be se megyünk, mert Tamás szerint ez még kívülről sem olyan, mint ahol élete szerelme dolgozik.

A harmadik helyen megleljük a jövendőbelijét, a ház mellett lerakom a biciklit. A lány a pultban hagy ugyan némi kívánnivalót maga után, de mire odaérünk, addigra a fiúk már állapotban vannak, így nyilván sokkal szebbnek látják. Jani el is játszik a gondolattal, hogy mégiscsak neki van itt birtoka, talán lecsaphatná Tamás kezéről a nőt, de aztán látva barátja rajongását, inkább újra megkeveri a paklit, és előránt egy pikk nyolcast. – Ez volt az? – Zavarba jövök, mert félek, hogy ha rámondom, hogy „ez”, akkor lecsesz, hogy hazudok, mert még az is lehet, hogy igazából réges-régen tudja, hogy a pikk hatost várjuk, csak szórakozik velem. Némán ingatom a fejem, Jani idegesen zsebre vágja a paklit és elmorzsol egy büdöspicsába-t.

Tamás közben csüng menyasszonya arcán, Gyurika a pult végében éppen vodkát iszik, és azt magyarázza egy falubelinek, hogy ezt kell inni, mert ennek nincs szaga, az asszony észre se fogja venni.

A falubeli bőszen bólogat, a pultos lány közben már Tamás ölében ül, éppen arról beszélgetnek, hogy holnap reggel kiránt két csirkét, mielőtt a vőlegénye visszamegy a laktanyába, abból vihet majd a barátainak is, jövő héten meg is látogatja szívesen, nincs olyan messze az a Cegléd. Közben megjönnek a pultos lány szülei, bemutatkoznak Tamásnak, Gyuri látványosan egyre részegebb, azt mondogatja, hogy mi mindenre képes az ember, hogy ki ne derüljön egy biciklilopás, még akarata ellenére inni is bír, nekem meg csak azon jár az eszem, hogy remélem, senki nem látott meg, amíg a bringa nálam volt. Jani kér egy Unicumot, lehajtja, és odafordul hozzám. – Húzol egy új lapot? – Mondom: – húzok, persze, csak valahogy ki kellene innen menekülnünk. Imre és Tamás már az apósnak valóval kóstolgatják a különböző pálinkákat, Gyuri pedig éppen egy deci vodkát kért, nem akarja aprózni.

Mindegy, megérte, legalább azt a rohadt biciklit vissza tudtuk hozni feltűnés nélkül, most már csak valahogy meg kellene lépni. Tamás éppen a címét akarta leírni egy cetlire, amikor odamegyek, és hangosan azt kiabálom:

– Sietnünk kell fiúk, mert megindult a szülés.

Ahogy ezt meghallja Gyuri, hanyatt-homlok rohanni kezd, Tamás és Imre a nyomában, mi Janival kicsit lemaradva, de annál jobban igyekszünk. Jani éppen arra vár választ tőlem, hogy akkor húzok-e majd végre egy másik lapot, ha visszaértünk, amikor a falubeli, akivel Gyuri vodkázott a pult végénél lélekszakadva rohan utánunk:

– Fiúk-fiúk, véletlenül itt felejtették a biciklit!

 

 Péterfy-Novák Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/marlenka