–

Leszögezném, hogy soha nem szerettem futni. Mikor az osztálytársaim gazellaként szökelltek a suli focipályáján körbe-körbe, én –vesztes akcióhősöket megszégyenítve – keményen az életemért küzdöttem. Mintha minden lélegzettel a tüdőm egy darabját köptem volna ki, miközben oldalamban száz sündisznó járt (teljes harci fegyverzetben) vad törzsi táncot.

A hétköznapokban is igyekeztem a legkevesebb ilyen irányú testmozgást végezni, úgyhogy, ha dühös kutyával találkoztam, a futás helyett inkább visszamorogtam. Ha ez nem jött be, még mindig elkezdhettem az Éj királynőjének áriáját. Az rendszerint hatott, és a kutya behúzott farokkal visszavonult.

Azt sem értettem, minek posztolni, ha valaki kora reggel megtett 320 kilométert reggeli előtt. „De miééééért?” – csak hogy a klasszikust idézzem. Posztolás nélkül nem érvényes a futás?

Az meg, hogy egyesek fizetnek azért, hogy jó sokat fussanak... Na, ez számomra már kimeríti a mazochizmus vagy a kabaré kategóriáját. (Vagy inkább mindkettőt egyszerre...)

Szóval ilyen előzmények után, teljesen váratlan módon azt érzékeltem egy szép napon, hogy csengetés után, mire felérek a másodikra, majd kiugrik a szívem, pedig sem George Clooney, sem Brad Pitt, de még a kedves férjem sem leselkedik utánam a lépcsőfordulóban. Mivel a család egy része már meglehetős vehemenciával szaladgál, gondoltam, épp nem árthat, ha egy kicsit, tán csak apró mértékben feladom korábbi elveim egy részét...

Természetesen kikértem szakértő kolléganőm véleményét, hogy mikor, hányszor, hogyan, stb. (Ezzel is jól ment az idő, az egészségemmel törődtem, ugye, és hát, ha beszélek róla, az már majdnem olyan, mintha csinálnám is...)

Végül kinéztem a suli pályáján egy olyan időpontot, amikor nem nyüzsög a nép, és hozzáfogtam a dologhoz. Nem volt jó. Nem értettem, mit eszik ezen annyi ember, hacsak nem a szép, színes futócuccokat, amikért ugyan egy kisebb vagyont fizetnek a sportboltban, de cserébe legalább úgy néznek ki bennük, mint Törpapa egy tuti rave-parti után.

Azért azóta is heti egy alkalommal lágyan haldoklom a pályán kitartóan, várva a csodát.

Nemrégiben viszont valami olyasmi történt, ami fölött nem tudok napirendre térni.

Reggel felvettem a nyúlcipőt, összefogtam őszülő tincseim, és megadó sóhajjal elindultam a futópálya felé, hogy a lyukasórámban letudjam a kötelező köröket. Már majdnem az ajtónál jártam, amikor egy szigorú hangot hallottam a hátam mögött:

– Helló, helló! Hová mész? – a portás bácsink volt az, aki rendkívül lelkiismeretesen betartatja a tanuló ifjúsággal a házirendet. Bár nem vagyunk tegező viszonyban, azért készségesen válaszoltam neki, hogy futni a pályára.

A válasz nem győzte meg a bácsit, valamit a kártyáról meg a szabályos kijelentkezésről is mondott, mire gyorsan tisztáztam, hogy nekem nincs kártyám, mert tanár vagyok itt.

Azóta azon gondolkodom egyfolytában, hogy vajon ennyit számít a futás... vagy csak új szemüveget kellene vennie a portás bácsinak...

Hajnalka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/lzf