–

Mondjatok híres kutyákat! Mondjuk, tízet! Persze, persze, Lassie, Ubul, Kántor, vágjátok rá kapásból. Aztán nyilván eszetekbe jut a szegény kis Lajka, majd Rin-tin-tin, Blondi, Jerry Lee. Ha kicsit még gondolkodtok, biztosan hozzáteszitek Belle-t, Plútó kutyát, Frakkot. Híres kutyák mind, nem is vitás, de számomra szomorú a lista. Kérlek, gondolkodjatok erősebben, és mondjatok még párat! Vagy tudjátok mit? Inkább ne. Ne mondjatok többet. Mert bővülhet ugyan a lista, de félő, hogy akármennyit is töprengtek, nem lesz rajta a listátokon az a hős kiskutya, akinek talán soha nem hallottátok még a nevét sem. Pedig gyönyörű: Modeszti. Tündéri kis jószág volt. Róla is szól a történetem.

Március 15. A névnapom. Még épp nem voltam harminc, ehhez még egy évszaknyi kellett. Még nem voltam anyaszínésznő és nem voltam hírneves komika sem, ahhoz a későbbi rengeteg szenvedés kellett. Még nem terjengtek rólam legendák, még nem mondták, hogy színész fiam olyan családban nőtt fel, ahol tradíció naggyá lenni. Még nem tudtam, hogy nagy leszek. Még azt sem sejthettem, hogy 165 évvel később Karafiáth Orsolya beköltözik a Kossuth Lajos utca háromba, amely házat később a Szabad Sajtó Házának neveznek el. Semmi nem utalt rá ekkoriban, hogy a nevezett hölgy aztán három évig a Landerer és Heckenast nyomda feletti lakásban fog lakni, és rendre gutaütést kap a városi sétákat szervező csoportoktól, mert azok mindig akkor magyaráznak lelkesen a forradalmunkról az ajtaja előtt, mikor pizsamában akar kimenni elszívni egy cigarettát. És természetesen még azt sem tudtam, mi a bujdosás, azt sem, mi a mellőzöttség, az éhezés, a félelem, a harc. Még élt a férjem, akit szívemből szerettem. Talán naiv voltam. Talán csak igazán lelkes. Vitt magával a hév, a többiek heve, a szabadság heve. Mintha a színpadról lelépve egy sokkal nagyobb színpadra léptem volna. Kitágult a világ, beömlött közénk, és az addig suttogva, félve mondott szavakból harsány igék lettek, az addigi elfojtott vágyakból lavina, a reménytelenségből vakmerőség. Nem fogom elfelejteni azokat a tekinteteket. Sem a lépteket. Sem a felhevült testünkből áradó energiát. A közöttünk cikázó áramot. És minden későbbi borzalom ellenére azt mondom: megérte.

Ma is mennék. És ma is beáldoznék mindent. Vagy legalábbis majdnem mindent. Mint ahogy akkor is tettük. Mindannyian. 

Nem mintha olyan tüzes teremtés lettem volna. Nem voltam vad, csak éppen eltéríthetetlen. Már ha a fejembe vettem valamit. Apám lánya vagyok, ő is színész volt, hős és szerelmes. Már háromévesen színpadon álltam. Szegény szüleim hamar eltávoztak, de nevelőapám se tiltott a színpadtól. Horváth Alojziaként tündököltem én, a drámai szende. Játszottam Veszprémben, Szabadkán, Pozsonyban, Győrött, Pesten. Voltam naiva, voltam delnő. A színjátszás volt az életem. Nő voltam, szabad voltam, mindig. Nem érdekelt a szóbeszéd később sem, mikor férfitársaimmal jártam az országot, nem érdekelt a rettenet éveiben sem. És büszkén vittem a lobogót, mikor Táncsicsot mentünk kiszabadítani.

Nem érdekelt, hogy nincs mellettem férfi. „Hát, te, a férjed nélkül masírozol, Lujza? – suttogták aggódva. – Nem illik ezt.” De hát mit tehettem volna, lapultam volna otthon? Hol van az kimondva, hogy hozzá vagyunk kötözve a férfiakhoz? Én ilyet se azelőtt, se azután nem írtam alá. A férjemmel, Dániellel is furán éltünk, legalábbis mások szerint, rendre ki is beszéltek minket, csipkedtek a rossz nyelvek, de hát istenem, színészek vagyunk, játszani kellett, ő pedig pár hónapja vidéken kapott munkát. Makón játszott akkoriban, onnan is vonult be. Július 28-án esett el. Akkor maradtam egyedül. Nem a zászlóvivésnél. Mert akkor velem volt. Éreztem. A halálát is megéreztem, bár akkor én már bujdokoltam, és jóval később tudtam meg a hírt. El sem tudtunk búcsúzni. De azt mondják, ő is tudta, hogy én vittem a zászlót. És olyan nagyon büszke volt. Amúgy Táncsics kiszabadításakor testben sem vonultam egyedül. Velem volt Modeszti is.   

Talált kutya volt, fiam születése napján, december 2-án jött a házhoz még Sátoraljaújhelyen. Nehéz vajúdásom volt, Dániel azt hitte, elveszít mindkettőnket. Ez az apró fekete korcs vigasztalta, majd mentette meg hajnalban a kihűléstől. Mert mikor Dániel a kis Károly ujjait végre megszámlálta, a gyereksírást túlkurjantva húzta meg az üveget, majd húzta meg még hússzor, hogy végül elnyúljon a hideg udvaron. Modeszti pedig addig ugatta a szomszédokat, míg behozták a félholt férjemet. Így lettünk egy család. Dániel tudta, hogy Modeszti mindig vigyázni fog ránk, sokszor a gondjaira is bízott minket. És Modeszti jött is velünk mindenhová. De tényleg mindenhova. Néha fel-felfutott a Nemzetiben a színpadra is. Hogy kiabált az intendáns, féltem, megüti a guta. Vagy ő üti meg szegény kis Modesztit, ami nagyobb baj lett volna. De hát honnan tudná egy ilyen szegény kis jószág, hogy a színpad számára tiltott terület. Meg egyáltalán! Soha nem értettem ezt a kicsinyes hozzáállást, sosem fért hozzám az effajta szívtelenség. Különben sem hiszem, hogy Shakespeare-t zavart volna egy eb. Vagy Katona Józsefet! Én ismertem a Bánk bán eredeti változatát, és elárulhatom, hogy abban is szerepelt ám egy kutyus. Melindáé volt természetesen, csak sajnos ez radikálisan lerövidítette a történetet, hiszen az eb kiszagolta rögvest Ottó aljas szándékait, és véresre harapta a gyalázatos gazembert. Párszor játszották ugyan ezt a kurta, kutyusos verziót, a fiatalok imádták, de aztán győzött a szerzői hiúság, és maradt a dráma úgy, ahogy volt.

A lányok persze nagyon nevettek, mikor a fejemben élő darabokról meséltem. Mit tudod, te Lujza! Összevissza kavarsz mindent! Na, ez igaz is volt, de így mulatságosabb, nem? Talán ezért nem tanultam meg írni és olvasni sem. A darabokat megtanultam hallás után, és amit kellett, azt a két szót le tudtam írni. „Elfogadom. Szathmáryné.” Ez elég volt a zálogosnak. Mert mindenkinek tartoztam, de mindig pontosan fizettem. Miért lett volna másképp a hazával? Táncsicsért is abban a ruhámban mentem. A mogyorószín selyemben! Alkalmi ennyit nem vándorolt színház és zálogház között. De amikor kellett, mindig ki tudtam váltani. Hogy hogyan, arra már nem emlékszem. A pénz jött, a pénz ment. A pénz nevetség a színpad mellett! Soha nem is volt öt forintnál nagyobb bankóm. Egyszer egy őrült hódolóm meglepett egy ezressel! Ó, Jézuskám, egy hadseregnyi pénz! Mondtam is a trafikosnének, hogy aprózza fel nekem ezt az ezredet. Adjon érte századosokat és tizedeseket! A harcok alatt már nem viccelődtem a katonákkal. Mikor sorra vesztettük el hős fiainkat. És a hősnőket. De akkor, mikor Táncsicsért mentünk a börtönbe, még nem tudtuk, hogy nehéz harcok jönnek.

Jöjjön, aminek jönnie kell – gondoltuk akkor mindannyian. Illetve nem gondoltunk semmit. Ilyen a mámor.

Én is csak a kisfiamat féltettem, csak miatta rettegtem, csak azért imádkoztam, hogy Károlyt ne érje baj. Olyan pici még, nincs tizennégy. Otthon hagytam, egy barátnőmre bíztam. Ám egyszer csak észrevettem a barátnőmet a tömegben. Ez nem lehet igaz, rohantam hozzá. Hol hagytad a gyermeket?! A buta kis komika – hogy is bízhattam rá Károlykát – csak vonogatta a vállát, hogy hozta őt is, még együtt voltak a Múzeum előtt, de már a Városházánál nyoma veszett a fiamnak. Mi pedig mennénk a kiszabadítani Táncsicsot! Várt életem szerepe! De a fiam nélkül nem mehettem. Őrjöngött mindenki, eufória, lobogás. Csak bennem hűlt ki valami hirtelen. Károly nem talál haza. Károlyt mindentől óvtam, Károly elveszik a városban. És ekkor Modeszti húzni-vonni kezdett. Tébolyultan löktem a tömeget, félholtan, izzadtan, dúltan értünk vissza a Múzeum elé. Nem érdekelt, hogy ha a ruhám megtépik, nem veszi a zálogos vissza többé. A fiamat akartam. Rab voltam megint. Anya. És ekkor egy sötét pincelejárónál Modeszti ugatni kezdett. Aztán együtt találtunk vissza a többiekhez, és indultunk el, hogy Táncsics szabad legyen. Később Károlyka is ott volt, a lovak helyett befogva! Nem azt mondom, hogy nélkülem és Modeszti nélkül megfordult volna a történelem kereke, de utólag is állítom, hogy kellettünk a sikerhez. Kellett egy fekete hajú, független nő mogyorószín selyemben.

Mert nők nélkül nincsen forradalom. És nincs hátország sem a háborúban.

Ahová hazatérhetnek a férfiak. Rólam sokan azt mondták, bolond vagyok, hogy egy kutyával beszélgetek. De Modeszti nem csak egy kutya volt. Hanem családtag. És mellesleg igazi forradalmár.  

Én amúgy később sem tanultam meg írni. Minek? Rejtettem volna gyöngybetűkkel írt naplókba az életem? Lám, mennyi írás elveszett, elégett, lett az enyészeté. Én állócsillagnak születtem, a sorsom így volt megírva. A csillogásban. Soha nem kellett sorvezető. Én vezettem a sort. Mindig, mindig, mindig.

Előre, szabadon.   

Karafiáth Orsolya

(Szathmáryné Farkas Lujza)

Az írást a Várkert Bazár Színésznők forradalma című irodalmi rendezvényén olvasták fel.

Kiemelt kép: Deszi Judit; mek.oszk.hu