–

Arra már nem emlékszem, milyen sütit ettem, de arra igen, hogy úgy éreztem, most valami rendkívüli dolog részese lehetek, hiszen egy különleges helyre megyünk. Ha ugyanis Erzsi mama ilyen jelentőségteljes hangon beszél a „cukiról”, akkor azt én magam sem vehetem félvállról. Bandukoltam mellette, és tele voltam kérdésekkel. Milyen hely az a cuki? És mi vár ott rám? Oda csak úgy be lehet menni? Mama meg csak azt ismételgette, hogy ne izguljak, nagyon fog nekem tetszeni.

Nem állítom, hogy mindig egyezett a véleményünk arról, mi is tetszene nekem, de ezt a cuki-ügyet valahogy nagyon eltalálta. Emlékszem a márvány burkolatra, a kör alakú asztalkákra, a hátsó terembe vezető lépcsőre, és a mellette álló, szökőkútszerű oszlopra. Meg arra, hogy a vízbe aprópénzt dobáltak az emberek. Ki tudja, talán így akarták bebiztosítani, hogy visszatérnek még ide a franciakrémesek, Rákóczi-túrósok, puncskockák és békadesszertek földjére. Ahol marcipán királylányok, és Süsü sárkányok várják egy üveglap mögött ücsörögve, hogy valaki hazavigye őket. Ahol az ügyes kezű cukrászok sünitortát csinálnak egy kislány első szülinapjára (igen, az enyémre). A „Dobosba”. 

Minden városban van egy cukrászda, ami nem egyszerűen csak egy hely, ahol a levegő nem gázokból áll, hanem presszókávé, mignon meg képviselőfánk illatának esszenciájából. Amit mindenki ismer, ahol megállnak az osztálykirándulásra érkező gyerekek, ahova vasárnap délelőttönként a templomból jövet beülnek azok a jellegzetes, szövetkabátos, kalapos nénik, akik a csatos ridiküljük, és az örökké levendulaillatú textilzsebkendőjük nélkül soha egy lépést sem tesznek. Ahonnan monogramos papírba csomagolva viszik haza a süteményt, amit a család majd ebéd után megehet. Ahova az apukám és barátai, ahogy ő szokta mondani „legénykorukban” azért benéztek, a pénteki, szombati „körútjuk” során, csak úgy „biztos, ami biztos” alapon, hátha összefutnak valakivel.

Ahol egy kicsit megállt az idő. Sokat gondolkodtam azon, hogy most, amikor minden streetfood és bisztró és borbár és mindenmentes sütiző, hogy tudtak a cukrászdák cukrászdák maradni? Hogy csinálták a Sacher-szeletek, Esterházy-torták, és rigójancsik, hogy ma is épp úgy ülnek fegyelmezetten, körbe rendezve, celofánba csomagolva, mint tíz-, ötven- vagy száz évvel ezelőtt?  Mitől van az, hogy még ma is úgy érzem, hogy egy cukrászdába nem lehet csak úgy tessék-lássék beesni? Nem tudom. Azt tudom csak, hogy a kör alakú asztalok, és szövettámlás székek között még ott bujkál valami békebeli. Valami a múltból, amiben jólesik elmerülni. Pedig nem hiszek a „régen minden jobb volt”-ban.

De abban igen, hogy kellenek azok a helyek, ahol másként járnak az órák, ha másnak nem is, az ember lelkének biztosan.

Meg persze a hasának, ha már cukrászdákról beszélünk.

Persze azóta, hogy mama és én elmentünk a „cukiba”, a Dobos is megváltozott. Mások lettek a színek, az asztalok, a székek, a kávéscsészék. Nem jobbak, nem rosszabbak, csak mások. Mert hát az idő múlik, és mit tagadjuk, néha elkél a ráncfelvarrás. De  maradtak a finom sütemények, a kőből faragott virágládák a teraszon, meg persze Erzsike, a hely örökké mozgásban lévő, nagyszájú, fanyar humorú tulajdonosa. Aki inkább levett egy sütit a repertoárról, ha úgy látta, hogy nem lehet hozzá a legjobb alapanyagokat beszerezni, és aki elhűlve mesélte, hogy olyan tanulót kapott, aki nem kóstol… Hát, micsoda skandalum ez, hogy akar így cukrász lenni?

Most még van Dobos, vannak sütik, van Erzsike… Legalábbis addig, ameddig nem talál vevőre a hely. A Dobosra ugyanis kikerült az „ELADÓ” tábla. Jön majd valaki más, akinek új tervei vannak, és épp ezen az ikonikus helyen akarja megvalósítani őket. Nem baj ez, így van rendjén, de egy kicsit mégis fáj a szívem. Mióta elköltöztem, már tényleg ritkán jelentem meg a fő utcán lévő cukrászdában, de azért mégis jó volt tudni, hogy van, és mehetek, ha akarok. És igen, nagyon fogom sajnálni, ha már nem lesz Dobos, de szerencsére az emlékeim akkor is megmardnak arról a mamával töltött délelőttről, a fali szökőkútról... meg a sünitortáról. 

Kormos Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tanya Stolyarevskaya