–

Az még rendben van, hogy néha a padlón vagyunk. De mi van akkor, ha fel sem tudunk kelni onnan? Merthogy én nem tudtam, jó fél évig biztosan nem – köszönhetően a cuki reumatológus főorvosnak, aki hónapokig félrekezelt.

Főorvos úr, kérem...

Szeles téli nap, évekkel ezelőtt. A főorvosra várok az egyik budapesti reumatológiai osztályon. Alig vonszolom magam, a bal lábam folyamatosan zsibbad térdtől lefelé, érzem, hogy valami baj van. Az orvosnak elmondom – kétórányi várakozás után – hogy állatorvosi asszisztensként dolgoztam, altatott német juhászokat emelgettem, miközben már 18 éves korom óta problémák voltak a derekammal. Még jó, hogy kirúgták – így a doki. Bólogatok, ez már csak ilyen orvosi stílus. Megvizsgál, elküld röntgenre, ott mindent rendben találnak – persze, mert a röntgen maximum a baltát tudja kimutatni, amit az ember hátába vágtak, de a porckorongokról mélyen hallgat. Szedjek izomlazítókat, jó sokat, este lefekvés előtt vegyem be, mert kiüt, és jöjjek vissza egy hónap múlva. Gyógytorna...? – említem félve. Az hülyeség. Tessék gyógyszereket szedni, meg eljárni fizikoterápiás izomlazításra, nincs magának semmi baja. (Jó, jó, de akkor minek a gyógyszer...?)

Taxikban, fekve

Pár hónap elteltével a lábam továbbra is zsibbadt, úgyhogy elmentem egy gyógytornászhoz. Igen ám, de ott csak annyit értünk el, hogy most már a másik lábam is elkezdte, és nem tudok ülni. Sem állni. Nem tudom megtartani magam. Meglátogattam a kínai csodadoktort, aki impozáns gyógyulástörténetekkel plakátolta ki a rendelője falát, de rám csak 15 percet szánt tízezerért. Ez idő alatt megtanított három gyakorlatot, és nyíltan letaperolt. Nem lettem jobban (ki érti ezt?). Már nem tudok tömegközlekedni, taxikban fekve ingázok az orvosok között, egyébiránt a páromnál fekszem a kanapén, és onnan dolgozom laptoppal a mellkasomon. Azért közben szedem a gyógyszereimet, hátha... Még amikor jobban voltam, történt egy eljegyzés. Egy nap azonban a hercegem hirtelen meggondolja magát, és már nem biztos abban, hogy egy ekkora problémával élő nőt el akar venni feleségül. Üvöltve hozzávágom a jegygyűrűt, másfél éve hülyít, hogy legyek a felesége, kénytelen is elvenni, mert a vallásunk szerint csak így lehetünk együtt. Elküldöm a francba, hogy akkor ne vegyen el. Egy hét múlva úgy dönt, mégis lesz esküvő – micsoda kegy!

Az ülést csak a nők találták ki!

Vissza a főorvoshoz. A váróban képtelen vagyok ülni és állni is, szédülök, ha nem fekhetek le, mindjárt összeesem. Fekve várok tovább két széken... felhúzott lábakkal. Mindenki engem néz, ez a kis csitri túl fiatal még a reumatológiához, ahol az átlagéletkor csak akkor kúszik le hatvanra, ha jelenlétemmel emelem a rendelő fényét. Végre bejutok az orvoshoz, aki újabb adag gyógyszert ír fel, pedig elrebegem, hogy semmit sem érnek, a lábam zsibbad, és már ülni sem tudok. Az ülést a nők találták ki évezredekkel ezelőtt! – üvölti az arcomba. Ne üljön!! Hát akkor mit csináljak? – kérdezném, de erre már esélyem sincs. Továbbra is morogva elküld a neurológiára, hátha ott tudnak kezdeni ezzel a ványadt, problémás fiatal nővel valamit, aki nem reagál a gyógyszerekre, és olyan luxusigényei vannak, hogy ülni akar, meg állni.

Vedd kezedbe a hátizmod

A neurológusnak végre van annyi esze, hogy elküld CT-re. Kiderül, hogy egykor edzett, exsportoló testem petyhüdt masszává változott, diagnózis: kórosan tónustalan izmok. Mi vaaan? Fél évnyi izomlazító gyógyszer szedése után ne is várjon mást – mondja az orvos. De ezeket a főorvos írta fel a reumatológián! Ezektől gyógyulok meg! – Ettől ugyan nem... CT, majd MRI, kiboltosult porckorongok, sérvmegelőző állapot. Gyorstalpaló továbbképzés arról, hogy nemcsak csontjaink vannak a hátunkban, nemcsak röntgen létezik, és ha a dolog tovább halad, lesz belőle egy szép sérv, meg műtét. Isten áldja a nővéremet, ő mesél egy bácsiról, akit a kórházban már műteni akartak, de büszkén állítja, hogy elkerülte a beavatkozást, és „kitornázta” a hátából a bajt. Ilyet is lehet? Persze, csak keresni kell egy igazán jó gyógytornászt, aki nem mellesleg manuálterapeuta is. Jön Bea, a világító kék szemével, az öt centi vastag hasizmával, és nem hisz a szemének. Csak utólag vallotta be, hogy egyedül azért vállalt el, mert nem hitte el, hogy egy huszonéves nő ilyen rossz állapotban lehet. És jön a pokol, hétköznapi nevén: gyógytorna. Hason fekve nem tudom felemelni a karjaimat sem. Úgyhogy heti egy-két alkalommal nála tornázunk, otthon pedig mindennap. Láss csodát, a gyakorlatoktól csökken a zsibbadás a lábamban. Néhány hónapnyi kőkemény szenvedés után eljutok odáig, hogy amíg a vízszerelő a csöveket cseréli, 15 percen át képes vagyok állni. Elképesztő érzés! Újra embernek érzem magam, szabadnak! Annyit kérek Beától, hogy a májusi esküvőmön el tudjak sétálni az oltárig. Nemhogy el tudtam sétálni, már ültem is negyedórát, a fejlődésem pedig tovább haladt, egész jól közelítettem a normális emberi élethez.

Élet hátfájósan

Végül még egy terhességet és szülést is végig tudtam csinálni frissen épített izmaimmal, hála Beának. Aztán házasság szétesik, Zsófi hazaköltözik, Bea 120 kilométerre kerül tőlem egy olyan városban, ahová soha többé nem akarok visszatérni. De a gyógytorna marad. Minden egyes nap. Betegen is, fáradtan is. Ez életemben az első olyan rendszer, amit majdnem maradéktalanul betartok. Mert az én kezemben van a sorsom, az izmaim állapota, és végre nem egy idióta orvoséban. És a torna hatásos. Labdán ülök, térdeplőszéken, dinamikus ülőpárnán, de bőven megéri. Olyan vagyok végre, mint a többi ember. Nincs fűző, izomlazító, nincs tömény kétségbeesés, a buszokon is vígan ülök. Én! „Vézna, szánalmas figura, én./ Én, én.” (Tóth Árpád: Meddő órán, részlet – a szerk.) De az a reumatológus főorvos azért elmehet a francba. Nemcsak az ülést találtuk ki, mi nők, de a pofont is. 

 

 Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/b-d-s