–

Erős vagy, okos vagy, szép vagy, tökéletes vagy – hallom a nekem címzett mondatokat, de nem értem, miről szólnak.

Mert amit én érzek, az a magány és az elkeseredés, az a vágy, hogy legyen valaki, aki néha megsimogatja a fejemet, és azt mondja, nincs semmi gond, megoldjuk.

Így, többes számban, amiben az a lényeg, hogy együtt. Egyedül is tudok küzdeni a végtelenségig. De elfáradtam.

Biztos az ünnep hozta ki belőlem ezt az érzést, talán az év végi leeresztés is benne van, a testi-lelki, mentális kiürülés, hogy már nem esik jól mosolyogni. Jön az ünnep, a szereteté, a családé, az összetartozásé, és én félembernek érzem magam. Nem, úgy általában nem ezt gondolom magamról, nem hajtom mindenáron a helyzeteket, hogy találjak magamnak egy új pasit. De most valahogy úgy beleégett ez a gondolat a tudatomba, hogy nem hagy nyugodni. Be kellett látnom, hogy nem esik jól egyedül lenni. Megoldom, de nem tetszik így.

Igen, én is mindennap ránézek a gyerekemre, és azt gondolom, hálás vagyok a sorsnak, hogy ő van, hogy mi vagyunk így ketten, hogy akármi történik, a szeretet, ami köztünk van, kiapadhatatlan és örök forrása valami jónak. Tudom, hogy ezt a mi kis kettősünket is nyugodtan nevezhetem családnak, sőt, erre tanítom őt is:

család az, ahol az emberek feltétel nélkül szeretik egymást. Semmi más nem számít.

De most mégis nyugtalan vagyok: érzem, hogy nekem kezdett el hiányozni, miközben évek óta azon vagyok, hogy a hiányállapotot, ezt a furcsa érzést, számára és a magam számára is valahogy minimálisra csökkentsem. Arra figyelünk, amink van, nem arra, ami nincs.

Társra van szükségem, valakire, aki ezt az egész csomagot néha felemeli, amikor már túl nehéz, és viszi egy kicsit a vállán. Aztán cserélünk. Valaki, aki mellett nem akarok egyedülálló erős nő lenni, hanem csak nő, anya, szerető… Csak.

Valaki, aki tud és mer szeretni, de főleg, aki mer abban hinni, hogy jó mellénk megérkezni.

Ne add fel! – suttogom magamnak.

Inez

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/frescomovie