–

Már vagy ezerszer kinyitottam a szekrényajtót, benéztem, kerestem, nem láttam, becsuktam. Már vagy ezerszer rohantam be a sötét fürdőbe, hogy most fogom lefülelni a rejtekét. A kádba bújt, nem, a vécékagyló mögé, berontottam, villany fel – sehol semmi. Vagyis senki. Hetek óta érzem, ahogy megint fölém hajol, amint leguggolva kötöm a gyerekek cipőjét, esténként jóízűen beleeszik a sparhelten hagyott, kihűlt levesbe. Csatnis üveget masniz a még meg sem vásárolt fa alá, észrevétlen felhívja anyámat, és a kezembe nyomja a kagylót. Aztán satuba szorítja a torkom, ha a jövőre, de pláne a múltra gondolok, majd érzelgős könnyeket spriccel a szemembe, ha véletlenül megölel egy régi barátom.

Év közben elég elfoglalt egy izé ez, olykor beköszön, mondhatni, tiszteletét teszi, de nem telepszik rá láthatatlanul mégsem a létezésre. Amolyan diszkrét hívatlan vendég. Ilyenkor bezzeg itt van, az utálatos karácsonyi rohanásban elgáncsolja a bosszúságot, elnémítja a morgásaimat, erőltetett önvédelmi cinizmusomat pedig bölcsen megmosolyogja. Egyszerűen eluralkodik a megszokott ürességeken. Itt van. Vagyis nincs sehol, pont ez az, nem lelem a rejtekét, nem mutatkozik, kereshetem bárhol, bárkiben, nincs. Szólongatom, nem válaszol. Kénytelen vagyok azt érezni, hogy általános fundamentum, elcsíphetetlen szubsztancia, amolyan együttható, egy matematikai állandó, sőt: állítom, hogy ő a dimenziókon túli bizonyosság.

Neve is van. Szeretetnek hívjuk.

A levegő.

Szerintem ő a levegő. Szellőztetni se kell ilyenkor, amikor itt tanyáz a szobában: múlik a légszomj, telik a tüdő, friss gondolatokat lök a vér az agyba, a szívem meg, hát, az kalapál, na. Önálló ritmust vesznek föl a napok, a szeretet diktálja az ütemet, igazodom.

Vagy a fény.

Hetek óta rövidzárlatos a lakásban a fő áramkör. Vagy mifene. Mindegy, a lényeg, hogy alig néhány lámpa ég. Halogattam a villanyszerelőt, nem is olcsó, időm sincs: gyertyázunk. A lányok élvezik, én már éppen kezdtem kurvára unni, mire – ugyebár – megérkezett a láthatatlan. Mondom, keresem mindenhol, sehol sincs, mégis itt. És akkor most mondjam, hogy fényesebb a láng, színesebb a hangulat, talán a látásom is kicsit javult? Nem mondom, pedig tény. Fényeskedik itt ez a szubsztancia.

És bizony ő az árnyék is. A sajátunk. Mindenkié.

Ne próbáljuk megugrani. Nem szabad. Nem lehet. Jobban tennénk inkább, ha kicsit odakuporodnánk a sötétjébe melegedni. Én legalábbis fázom, hosszú, hűvös év volt, jólesik a nemlétező jelenlétet megölelni, és egy picit hinni, sőt: tudni, hogy a langyból, a nagy, mamlasz szeretetből, amit az árnyékban érzek – jut másnak is.

Boldog karácsonyt. Szeressetek!

Szabó Dominika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/StudioSmart