Bár szerintem ritkán lehet találkozni olyanokkal, akik csak az egyik, vagy csak a másik személyiségtípusba tartoznak, mert alkalomadtán bennem is van egy adag introvertáltság és antiszociális hajlam, és Lillában is találhatnánk morzsákat az extrovertáltságból, de oké, most mondjuk azt, hogy menthetetlenül extrovertált vagyok.

Végül is gyerekkorom óta imádok szerepelni, digitalizált magnószalagok őrzik a személyiségem nem éppen visszahúzódó vonásait, egyébként pedig egy szélsőségesen introvertált tesóval nőttem fel, tehát épp az ellenpólusommal. De tényleg. A húgom azt se nagyon engedi meg, hogy posztoljak róla, még az Instaprofilja is privát (ilyet?), és csak hosszas könyörgés után engedélyezi, hogy betaggeljem bárhol. Azt sem bírja, ha írok róla, sőt, egyenesen rosszul van tőle, bár az idők során valamelyest hozzászokott, de azért tudom, hogy nem annyira örül neki. (Ennek se fog, de mit tehetnék?)

De lássuk, milyenek vagyunk mi:

1. Felszínesek

Gyakran mondják, hogy az extrovertáltak felszínesek, ezért nem mélyülnek el annyira a kapcsolataikban, inkább paradicsommadárként szárnyalnak édenkertről édenkertre. Mert ahol ez az embertípus megjelenik, ott gazdag virágos rétek burjánzanak, és amint továbbáll, szürkeség, homály és száraz kórók maradnak a lába nyomán.

Jó, ez nyilván túlzás, de az is, hogy egy extrovertált ember felszínes lenne. Igenis tudunk mélyen gondolkodni és érezni, komolyabb témákban elmerülni, segítő kezet nyújtani a bajba jutottnak, vagy éppen egy másik extrovertáltnak, akit elhagyott a szerelme, és szenved, mint a kutya. Mert az extrovertált nagyon is tud szeretni. Mélyen. Őszintén. (Persze nem mindegyik, de azért sokunk igen.)

2. Mindig a társaság középpontjában akarnak lenni

Nos, ez általában igaz. Én kifejezetten rosszul érzem magam, amikor más extrovertált haverjaim nyomakodnak előre, és róluk szól minden. Azt szeretjük tehát, ha rólunk van szó, ha a mi sztorijainkon nevetnek, ha bennünket dicsérnek, ha azt hallgatják, amit mi regélünk. Általában.

De vannak olyan periódusok (meglehet persze, hogy nem túl gyakran), amikor nem vagyunk kíváncsiak a nagy és hangos társaságra, és nem akarunk beszélni sem. Pláne nem magunkról. Várjatok, megpróbálom felidézni, mikor történt velem utoljára ilyen! Ööööö…

3. Közléskényszeresek

Szerintem nem igazán kényszer ez, inkább csak azt jelenti, hogy a kommunikációt több dologra használjuk, mint a kevésbé nyitott társaink. Az írás, a beszéd egyúttal terápia is, akkor is mondjuk, ha nagy bajunk van, akkor is leírjuk, ha épp összedőlni készül a világ. Így nem maradnak bent a görcsök meg a problémák, vagyis a nyílt és őszinte kommunikáció egyfajta terápiaként hat ránk.

Persze van olyan helyzet is, amikor valaki átesik a ló túlsó oldalára, aztán pedig azt érzi, mennyire jól esne egy kis csend. (Én mostanában egyre gyakrabban érzem ezt.)

4. Sok barátjuk van, de nem túl mélyek a kapcsolataik

Nekem a barátkozás mindig nagyon könnyen ment, de a barátaim egytől-egyig fontosak számomra, bármikor tűzbe mennék értük. Meg ők is értem. Attól még, hogy sokan vagyunk, nem azt jelenti, hogy elhanyagolnánk egymást. Ráadásul szinte az összes barátom extrovertált, szóval el lehet képzelni, mi megy ott, ha egyszerre többen találkozunk. Bármikor számíthatunk egymásra, és ismerjük a másik dolgait. Van olyan, akivel szorosabb a viszony, és olyan is, akivel nem osztok meg annyi mindent – de hát ettől szép a kiterjedt szociális háló.

5. Feltűnési viszketegségben szenvednek

Mondják ezt mások, és lehet, hogy valakinek úgy tűnik, mintha nem bírnánk megmaradni a fenekünkön sosem, mintha mindig azt akarnánk, hogy minden rólunk szóljon. Lehet ezt feltűnési viszketegségnek hívni, de mi belülről nem úgy éljük meg, hogy „menten meghalok, ha nem figyelnek rám”. Egész egyszerűen csak olyan emberek vagyunk, akiket az éltet, ha interakcióba léphetnek másokkal, ha figyelmet kapnak a többiektől. De nem igaz, hogy el akarjuk szívni mindenhonnan a levegőt – inkább meg akarjuk tölteni azt. És bennünket is érdekelnek mások. Nagyon is.

6. Sosem akarnak egyedül lenni

Ez konkrétan nem igaz. Legalábbis rám nem illik ez az állítás. Én imádok egyedül lenni, bár nem volt ez mindig így, de az egyedüllét ma már feltölt. Nem úgy kell elképzelni egy extrovertált embert, hogy folyton attól boldog, ha emberek között lehet, és egyfolytában szerepel. Valahonnan nekünk is kell töltekeznünk. A magányos napok vagy órák pedig nagyon fontosak és hasznosak, legalábbis az én életemben.

Az sem igaz, hogy félünk a magánytól, mert én rendesen élvezem, amikor csend van körülöttem. Ha jobban belegondolok, akkor fele-fele arányban oszlik meg a hangos társasági élet és a félrevonulás az életemben.

7. Gyorsan hoznak döntéseket

Na, ez abszolút igaz. A nem túl fontos dolgokban azonnal döntök. De sokszor a fontosakban sem teketóriázom. Ez pedig csak annyit jelent, hogy nem bírok tökölni, és azokat se szeretem, akik szötymörögnek egy-egy témán. Tetszik valami? Akkor igent mondok, és nyomassuk, csináljuk. Ha meg nem tetszik? Akkor nemet mondok, és hagyjanak vele békén.

Ez nem azt jelenti, hogy felelőtlenek vagyunk vagy rossz döntéseket hozunk (persze az is benne van a pakliban). Egész egyszerűen csak megtanultam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy egyik lábunkról a másikra álljunk, és ezáltal toporogjunk egy döntéshelyzet előtt. Órákig.

8. Szeret csapatban másokkal együtt dolgozni

Legalább annyira szeretek csapatban, másokkal együtt dolgozni, mint egyedül. Bár nekem nem kötelező mindennap bejárnom a szerkesztőségbe, azért engem feltöltenek a csajok, imádok velük csicseregni, inspirálnak is egy-egy témában, ezért gyakrabban bemegyek, mint azt elvárnák. Azt nem tudom, hogy ennek ők örülnek-e. (Igen! – a szerk.) 

Viszont azok az órák is jólesnek, amikor elvonulhatok a kéziratommal, csak magamban vagyok, és csak úgy ontom magamból a szövegeket.

9. Mindig lelkesek és optimisták

Egy fenéket. Dehogy mindig. Van, amikor a pokol fenekére kívánok mindenkit, konkrétan az egész világot, és nem akarok beszélni senkivel. Bizony, nem mindig látjuk a világot rózsaszínnek. Van úgy, hogy semmi csodásat nem lelünk benne. Az örök optimista és mindig mosolygó ember mögött azért rendre megbújik valami dráma. Én vállalom azt az arcomat is, amikor épp nincs kedvem semmihez, és úgy érzem, azt se bánnám, ha összedőlne a világ.

Nagyjából ilyenek vagyunk mi, bár nem tudom, ez a „kézikönyvecske” segített-e bárkit is az extrovertáltak kezelésében.

Nekem legalább jólesett, hogy elmondhattam!

Szentesi Éva

Fotó és a GIFe: Spinédzserek című film (Paramount Pictures, 1995)