Közeledik a tavasz és már cikáznak azok a fura érzések a szívünk körül.  Várjuk, hogy jöjjön már valami. És az esőerdők övétől délre, ahol most rövidülnek a nappalok, lassan útra kelnek fecskéink. Hogy jobb legyen majd nekünk.

Nagyon messze vannak még, Afrika távoli vidékein. Kicsit úgy viselkednek, mint a külföldön dolgozó magyarok: karácsonyra hazatérnek, de a gyerekeik nem otthon születnek. A füsti fecskék ugyanis Afrikából származnak, onnan terjeszkedtek észak felé, új, biztonságot adó életteret keresve.

Ez a madár minden mozdulatával igazi romantikus húrokat penget: sárból tapasztja fészkét, egyszerre legalább négy gyereket nevel, és élethosszig hűséges.

Mielőtt azonban bárkit magával ragadna ez a sallang- és hulladékmentes parasztromantika, érdemes kicsit közelebbről is megismerkedni a részletekkel.

A fecske nagyon régen megbarátkozott az emberrel, nem is tudta, hogy mire adta a fe(je)cskéjét. Vállalta a kapcsolat kockázatát, és most úgy tűnik, az embernek is fel kell nőnie, ha meg akarja magának tartani ezt a kedves barátot.

Amikor az ember még emberebb volt, kicsit könnyebben lehetett mellette fecskülni. Az ember legelő állatokat tartott, istállót épített, ezzel koszt és kvártély is termett azonnal. Nem kellett már a barlangok bejárata környékét keresnie a fecskéknek, mert az istálló ideális fészekrakó programot biztosított. Ahol állatot itatnak, ott van sár is, akad tehát alapanyag. Ha az ember fecske, akkor nem ám kőművest hív meg „bobketest”, hanem fogja, nagyra nyitja a csőrét, a nyála segítségével sárgolyócskákat formál (hátratett kézzel!!!), és azokat ragasztja a gerenda alá, miközben a lábával kapaszkodik. Néhány ezer ilyen forduló után már készen is van a fészek, lehet menni az IKEAba lakberendezni nyálas lószőrért meg szállongó tollacskákért. Ha ezzel megvan, akkor imát mond, hogy ne egy olyan barom legyen a barmok gazdája, aki nem tűri az albérlőket, és leveri a fészket. Mert akkor kezdheti elölről, máshol, megkésve, versenyt futva az idővel.

Ahol állatot tartanak, legyek is vannak, tehát van mit enni is!

A fecskék táplálkozása nagyon hasonlít a nyitott szájjal motorozásra, csak itt a sofőr nem áll meg fulladozni, hanem egyfajta mozgó büféként élvezi, hogy a kaja ott repül a csőre előtt.

Szusibár a sárkányrepülőn. Ehhez persze edzésben kell lenni: ha valaki ilyen büfét szeretne, próbáljon meg egész nap másodpercenként hétszer csapni a szárnyával. Kocsmázni nem ér rá, sietősen iszik, a víz fölött száguldva egyszerűen beleérinti a csőrét, majd repül is tovább. Tisztálkodni is röptében szokott. Közepesen gyors madarak, városban már mérhetnének náluk gyorshajtást, de igazán a manőverező képességük teszi őket a műrepülés bajnokaivá. Megannyi Bessenyei Péter, csak ők nem azért repdesnek a Balaton felett, mert Budapesten túl nagy zajszennyezést okoznának, hanem azért, mert ott nagyos sok olyan rovar van, amit Péter nem szeret, ők viszont igen.

A fecskék házaséletüket tekintve sokat ellestek az emberektől, hiszen általában élethosszig egy párt alkotnak, de ez egyiküket sem akadályozza meg abban, hogy időnként más partner felé is nyissanak. Na, ugye. A hímek magatartása ilyenkor egészen szórakoztató, főleg a tojók szoktak röhögni rajtuk. Váratlanul hazaállítanak a munkából, és azt látva, hogy a nejük épp mással hál, jajveszékelni kezdenek, hogy SÓLYOM! SÓLYOMVESZÉLY! Erre a rajtakapott pilótarómeó magára kapja fecskéjét, és menekülni kezd. Elég szánalmas trükk, de bejön. A tojó pedig arra kéri párját, hogy most ne az indulat vezérelje, inkább beszéljék át a dolgot. Csicseregni kezd neki, és már szent is a béke.

A méret a fecskéknél is számít, a hímek farokvillái az évek során fokozatosan nőnek, így lehet tudni, hogy egy hosszú farkú példány életerős is.

Ha a párjuk elpusztul, az ilyen idősebb példányok könnyebben találnak új párt maguknak.

A családtervezés úgy néz ki, hogy két hétig ülnek a tojásokon, aztán egy hónap múlva már együtt szárnyalnak a fiatalokkal. Ideális esetben májustól szeptemberig két fészekaljat is felnevelnek úgy, hogy a második körben az etetésnél időnként már az idősebbek is segítenek. Mivel naponta négyszáz etetés az átlag, elkél a segítség…

A kis fecskék nagy hatékonysággal alakítják át a szúnyogokat fecskévé, az eközben keletkező guano mindig eszünkbe juttatja az ezoterikus bölcsességet: ami fent, az lent. Akit nagyon zavar, hogy a fészekből potyog a fecskekaka, szereljen alá egy deszkát. A fecskepelenka felrakása sokkal kevesebb munka és törődés, mint amit az állattartás egyébként megkövetel. Mutassatok még egy olyan háziállatot, aki nem kér enni és inni, nagyon kedves hangokat ad ki és közben folyamatosan pusztítja a minket bosszantó rovarokat!

Az őszi nagy indulás előtt tinédzserekként kezdenek viselkedni: folyamatosan csivitelnek, csapatokba rendeződnek, haza se mennek, és zabálnak egész nap. Két dekás testtömegük a kétszeresére is növekedhet ilyenkor, ez az egyetlen esélyük, hogy kibírják az előttük álló vándorlást.

Szúnyog- és légybenzinnel 6–8.000 kilométerre elrepülni elég komoly teljesítmény, aztán meg egy fél év múlva vissza is kell jönni.

Amikor az ember fecske, átélheti a környezettel szembeni teljes kiszolgáltatottságot. Az egyre szárazabb nyarakon egyre kevesebb a sár, az ipari méretű rovarirtás miatt kevesebb utód éri meg a felnőttkort. Az ember egyre ritkábban épít olyan istállót, ahol könnyen tudnának fészket rakni.

A hazai fecskék száma drasztikusan csökkent néhány évvel ezelőtt, de a faj maga messze nincs a kihalás szélén. Engem nem vigasztal, ha azt hallom, hogy más országokban stabil az állomány, csak nálunk nem gyönyörködhetek ezekben a „verébporsche”-madarakban.

A laptopokon és telefonokon túli világban egyre jobb az idő. Megyek, és felteszek néhány műfészket a ház falára, remélem, idén nálunk is megtelepszik, nem csak a szomszédban. Ez egy apró gesztus feléjük, de nagyon meghálálják.

Ilyen kis dolgokra van nekünk is szükségünk.

Egymás fecskéi vagyunk.

Lehet, hogy az utolsók.

Kökéndy Ákos

Kökéndy Ákos állatokról írott sorozatát és egyéb cikkeit ITT olvashatod el.