Másnak ciki, nekünk megunhatatlan – Bűnös, filmes élvezeteink

–

Filmek különleges alkalmakra

Vannak filmek, sorozatok, amiket azért nézünk újra, mert tudjuk, hogy segítségükkel alaposan kisírhatjuk végre magunkat. Lássuk be, időnként jólesik egy kiadós sírás, és mindenkinek van a tarsolyában legalább egy film, ami ebben garantáltan segít. 

Aztán vannak azok, amiktől őszi-téli hangulatba hozzuk magunkat, és még a legszürkébb esős időt is varázslatossá teszik, meg azok, amik ahhoz kellenek, hogy időről időre egy felhőtlen, időtlen és pihentető térbe repítsenek minket. 

Ezek a filmek olyanok, mint a mekis kaja, mindig lehet rájuk számítani, nincs bennük semmi váratlan, pont azt hozzák, amit várunk tőlük. Egy villanásnyi kiszakadást, amikor már telítődtünk a felnőttséggel, a felelősséggel és a gondokkal. 

Mind mások vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy van, akinek Fellinitől az Országúton, esetleg Lars von Triertől a Melankólia adja meg ezt az élményt, de jellemzően ilyenkor azért inkább a könnyedebb művekhez nyúlunk. 

Szeretlek, megöllek…

Pár hete volt egy nagyon vacak napom. A gyerekek a szüleimnél voltak, a férjem zenészként a nyári fesztiválszezon valamelyik állomásán szaggatta a húrokat, én meg hiába voltam végre egyedül, rettenetesen befordultam. Ránéztem a naptárra, és máris láttam, hogy hoppá, ezek már megint a kurva hormonok, beindult a PMS-szezon, amikor átváltozom egy két lábon járó fekete felhővé. Ezeken a napokon semmi sem jó, mindenen bőgök, mindentől elszomorodom, rémes. 

Na, hát ennek megfelelően csak járkáltam a szobák között, sírtam, dolgozni próbáltam, még sírtam egy kicsit, dolgoztam, kóvályogtam. Aztán megelégeltem ezt a kínlódást, elkezdtem böngészgetni a streamingoldalakat, és elhatároztam, hogy előkotrok valami bevált komfortfilmet, amivel talán kirántom magam a PMS-dagonyából. 

Így került elő (újra) a Mr. és Mrs. Smith. Jaj, hát én azt hogy imádtam anno, egyetemista koromban! Irtózatosan nagy Brangelina- rajongó voltam, minden filmjüket megnéztem, és ölni tudtam volna azért, hogy találkozzak velük, amikor Budapesten tartózkodtak. Nem csoda hát, hogy a közös filmjükre annyira rákattantam. Ez, ugye az az ominózus film, aminek a forgatásán megismerkedtek és Jennifer Aniston ide vagy oda, de összejöttek. (Hogy aztán néhány évvel később összetörjék a szívem a csúnya válásukkal.) A sztori szerint egy pár próbál rájönni, miért is nem működik a kapcsolatuk, aztán menet közben kiderül, hogy azért, mert titokban mindketten bérgyilkosok, és egy napon azt kapják küldetésként, hogy egymást iktassák ki. 

Van itt minden, szempillarebesgetés, pisztoly, ökölpárbajjal kevert szexjelenet és szerelmi vallomásokba ültetett testi fenyítés. Ez a két ember úgy veri egymást péppé két romantikus pillanat között, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Rémes és egyben csodálatos!

Az egyik kedvenc húzásom, hogy mindenáron próbáltak szenvedélyes és szexi táncjeleneteket erőltetni a filmbe, de mivel Jolie ebben láthatóan abszolút antitalentum, mindig ugyanazt a kábé két mozdulatot vették fel vele különböző kameraállásokból. Rém mókás az egész, egy pillanatig sem lehet komolyan venni. Ezek az amúgy remek színészek önmaguk karikatúráiként teljesítenek, de sebaj, nincs is más dolguk, mint szexi akcióhősnek lenni. 

Határozottan jót tett a hangulatomnak, be is tudtam utána fejezni a cikkem. 

Aztán sajnos a hormonok megint győztek, és az előző hullámnál még rosszabb hangulatba kerültem, úgyhogy a nehéz fegyverzethez kellett nyúlnom: eljött a Szex és New York ideje. Legyen szó az eredeti sorozatról, a filmes folytatásokról, vagy az új évadokról, a manhattani barátnők fecsegései egy olyan univerzumba repítenek, ahol heti egy cikkecskéből fent lehet tartani egy napfényes, tágas lakást, egy gardróbot dugig dizájnerholmikkal és mindennapos éttermi számlákkal. Ebben az univerzumban valódi problémának tüntetik fel a divatbaleseteket, képesek százezreket, milliókat költeni egy nyamvadt táskára vagy cipőre, és mindenki egytől egyig kibírhatatlan perszóna, legfőképpen a főszereplő, akinek az összes epizód alatt sem volt annyi emberi pillanata, hogy akár egy kezemen megszámolhatnám. Nincs is ennél jobb limonádé! Szar hangulatban az is jó benne, hogy nemcsak nevethetünk a poénokon (mert mindig meglepődöm, hogy milyen pofátlanul jó a sorozat humora), de még ítélkezni is lehet! 

Mennyivel jobb fikciós karakterek miatt pufogni, mint valódi emberek vagy igazi problémák okán, nem igaz?

A milleniál tinifilmek (A csaj nem jár egyedül, Bajos csajok, 10 dolog, amit utálok benned) is hasonlóképp tuti befutók nálam, pedig nincs egy olyan köztük, ami ma is megállná a helyét, hiszen mindegyiknek szexizmus, bullying és testszégyenítés az alapja, mégis imádnivalóan blődlik, vállalom. 

Erről beszélgettünk az egyik szerkesztőségi meetingen, és hirtelen hatalmas hangzavar lett, mindenki elkezdte sorolni a bűnös élvezeteit, mert nyilván kiderült, hogy legalább egy ilyen film vagy sorozat van a tarsolyában. 

Mamma mia!

Mózes Zsófi például egy komplett cikket írt már arról, miért imádja a Halálos iramban összes részét, neki a száguldós csihipuhi filmsorozat az, ahova mindig haza tud találni. 

„Giccses? Az. Túl van tolva? Lehet. De csakúgy, mint a karácsonyt, minden túlzó és a hétköznapoktól elrugaszkodott, már-már varázslatos pillanatáért – vagy épp ellenére, bőven lehet élvezni.” 

Pásztory Dórinak a február az, amikor eljön a mélypont, és olyankor Az ördög Pradát visel, a Shopaholic, az első Szex és New York film, valamint az Őrült, dilis szerelem gondoskodik a dopaminszintjéről. Ám ezen a ponton Dián Dóri kikérte magának, hogy Az ördög Pradát visel a „ciki, de vállalom” kategóriába kerüljön, és azzal fenyegetőzött, hogy ránk küldi Miranda Priestly-t, úgyhogy ezúton is kijelentjük: ez a film cseppet sem ciki. Könnyednek könnyed, de sosem ciki. 

(Így jó lesz, Dóri?)  

Egyébként korábban nem írtam, de igazi nyári szerelem a Mamma mia! filmek mindkét része, nagy vágyam egyszer olyan felszabadultan táncolni és dobálni a hajam, mint ahogy ezekben a filmekben teszik, bár lehet ehhez Görögország kell… Mindenesetre Dián Dóri és Pichler Zsófi is nagy rajongók. Tóth Flórát viszont a világból is ki lehet kergetni már az említésüktől is, mert a lányai annyira rákattantak mindkét filmre, hogy túl sok lett neki. Én elképzelni sem tudom, hogy valaha megunjam ezeket a csodákat, úgy jók, ahogy vannak. 

Hogy ki Sophie apja, hogy miért angolul beszélnek a görög szigetecskén felnövő Sophie legjobb barátnői, hogy az első részhez képest tele van logikai bukfencekkel a második? Kit érdekel?! ABBA, tenger és éneklő Colin Firth, mi kell még a komforthoz, de komolyan?! 

Egy csupasz terminátornyi szégyenérzet

Széles-Horváth Anna listáján is megjelenik a Szex és New York, illetve hatalmas Bridgerton-rajongó, amit be is bizonyított EZZEL és EZZEL a két korábbi írásával. Ám a bűnös élvezetek időszaka leginkább karácsony előtt jön el számára, méghozzá Zs-kategóriás ünnepi romkomok formájában. Tudjátok: „Ahol vagy a lány él a nagyvárosban, de vidékre jön, és ott a srác, aki miatt átértékeli, mi a fontos. Vagy épp fordított a szereposztás, de a lényeg, hogy van karácsonyfa, és összejönnek a végére. Létezik olyan szörnyű trailer, ami miatt nem kattintok valamelyik ehhez hasonlóra, de 

ha herceg vagy hercegnő van benne – tudom, szánalmas –, akkor BIZTOSAN megnézem.”

A karácsony másokból is kihozza a szirupéhséget, Kégl Ági sincs ezzel másképp.

„Alig merem bevallani, de szezonális nagy kedvencemmé vált Lindsay Lohan karácsonyi blődlije, a Karácsonyi románc. Annyira rossz, hogy már jó! A szem csodálatos, rózsaszínű, púderillatú ünnepi rágógumija. Aki nem ismerte, attól elnézést, de ugyanakkor egyúttal szívesen is. Egyszer megnézed, nem jössz le róla.”

Aki most azért forgatja a szemét, hogy hol vagyunk még az ünnepektől, annak most mondom: sokszor pont a legdurvább nyári hőségben a legjobb téli filmekhez nyúlni, és hogy stílszerű legyek, a limonádé télen-nyáron limonádé.

Z. Kocsis Blanka sem rejtegette tovább, hogy neki is van olyan kedvence, amit más talán lenéz, például a streamingoldalakon egymást érő valóságshow-k is ide tartoznak. Pichler Zsófi és Takács Dalma is becsatlakoztak, bizony, ők is szeretik ezt a műfajt.

Aki viszont a csapatban az abszolút főkolompos, ha filmes bűnös élvezetekről van szó, az nem más, mint Filákovity Radojka. Ahogy ő imádja a szemetet, nem imádja úgy senki, mi pedig őt imádjuk azért, mert olyan, amilyen. Hitvallását a témában egy az egyben idézem. 

„Nincs bennem szégyenérzet – akár a csupasz terminátorban. Sőt, 

büszkén vállalom, hogy nekem a kedvenc filmjeim azok, amiket más pironkodva gyón csak meg öt koktél után, amikor az ismerkedős, kártyás játékokban ez a kérdés kerül rá. Én bezzeg teljes mellszélességgel kiállok mellettük. 

Így ha bárhol, bármikor adják a tévében, a Drágám, add az életed! című briliáns filmet, a Csupasz pisztolyokat vagy, mondjuk a Tök állat 1-2-t, nemhogy odakapcsolok és végignézem, hanem beírom a naptárba, veszek popcornt és kinyomom a telefont. Hát szerintetek honnan van ennyire jó humorom?! Így születtem? Hahh, dehogy! Ilyen filmeken edződtem. Tegnap néztem végig milliomodjára a Szex és New Yorkot is, csak mondom. Hogy szégyellem-e? Ne nevettessetek! De azt már tényleg csak halkan jegyzem meg, hogy amikor mindenki más a Harry Pottert olvasta, én méltán híres paródiáját, a Harry Kókler és az epeköve című bestsellert forgattam rongyosra, és ugyanígy voltam a Star Wars könyvparódiájával, a Klónok tántorgásával.”

Szerintem a csúcson – vagy esetünkben a mélyben – kell abbahagyni. Már csak a ti kedvenceitek hiányoznak a bűnös listáról. 

Kiemelt képünk forrása: UIP-Duna Film; Netflix; Fórum Hungary

Szabó Anna Eszter