Az unalom szigete

Egyszer volt, hol nem volt, a hatvanas években volt egy katolikus, bentlakásos gimnázium a Tongai Királyság fővárosában, Nuku’alofában. Nem sok szórakozási lehetőség volt, az élet elég egyhangúnak ígérkezett ott akkoriban a fiatalok számára. Történetünk főszereplői, Sione, Stephen, Kolo, David, Luke és Mano pedig többre vágytak. 

Kitalálták, hogy elkötik az egyik nem túl kedvelt idős halász kis vitorlását, és elhajóznak az ötszáz kilométerre lévő Fidzsi-szigetekre, sőt, akár Új-Zélandra. Ambiciózus terv volt, amolyan kamaszosan átgondolt. 

Egy júniusi estén, 1965-ben a fiúk – akik amúgy még mind tizenévesek voltak – akcióba léptek, elkötötték a csónakot és nekiindultak az útnak. Nem zavarta őket, hogy nem volt náluk se térkép, se iránytű, és az élelemtartalékokat se vitték túlzásba. Olyan nagyon biztosak voltak magukban, hogy a nyílt tengerre érve szépen elaludtak, hogy aztán egy hatalmas viharra ébredjenek az éjszaka közepén. A vitorla darabokra szakadt, a kormánylapát letört, mindenüket elsodorta a víz. Napokig vergődtek a vízen.

Voltak annyira leleményesek és testvériesek, hogy kókuszdiók kivájt héjába tudtak esővizet gyűjteni, és mindenki ihatott reggel és este egy-egy kortyot.

Próbáltak halászni, de nem sikerült. Végül nyolc napon át sodródtak így a nyílt tengeren, és már pont feladták volna a reményt, amikor meglátták egy (Ata nevű) sziget körvonalait a látóhatáron. Komoly árat fizettek a partraszállásért: mire elérték a szárazföldet, a vitorlás ripityára tört a sziklák mentén. 

Új kezdet

Amikor a hat fiú partot ért, és felmérték a terepet, megállapították, hogy se ember, se víz nincs a szigeten. Mivel már így is több, mint egy hete éheztek, az élelem kérdést kellett először megoldaniuk. Madarakat fogtak, a vérüket itták víz hiányában, de napról napra egyre tudatosabban küzdöttek a túlélésért.

Szerencséjükre otthon megtanultak egy módszert, amivel egy bizonyos fa törzséből vizet nyerhettek ki. Felállítottak vízgyűjtő állomásokat is, és gyümölcsöket, halat, madarakat, hüvelyeseket ettek. A srácok nem voltak teljesen eszköztelenek, ugyanis a szigeten száz évvel korábban még laktak emberek, és maradtak utánuk kések – ezeket egy szikla tövében találták meg a fiúk. Ez azért jócskán megkönnyítette a munkát, még ha könnyű nem is lett tőle.

A nagyobb meglepetés az volt, hogy csirkék is voltak a szigeten, akik szabadon szaporodhattak, mióta a régi lakók eljöttek a szigetről. Olyan sok csirke volt a szigeten, hogy a hajótörött srácok egy jól elkerített, profi csirkefarmot állítottak fel, pontos feladat-beosztással. 

Hogy tető legyen a fejük fölött, pálmalevelekből kunyhókat építettek, és nagy nehezen, de sikerült megtanulniuk tüzet csiholni, onnantól kezdve gondosan ügyeltek arra, hogy a tűz sose aludjon ki. Ez vészesen emlékeztethet a már említett Legyek ura egyik momentumára (amikor az egyik gyereket azért verték meg, mert hagyta elaludni a tüzet), de az a helyzet, hogy ezek a hajótörött fiúk inkább az összekapaszkodást választották a túlélés jegyében.

Mindenki egyenlően vette ki a részét a teendőkből, és ezt annyira komolyan vették, hogy

amikor egyikük madártojásgyűjtés közben megsérült, mert leesett egy szikláról, a többiek családként gondoskodtak róla. A lábát sínbe tették, ápolták, és minden feladatát egyenlően szétosztották egymás között addig, amíg fel nem épült. 

Élet a szigeten

Persze az, hogy ilyen szuperül feltalálták magukat, nem azt jelenti, hogy ne akartak volna elszabadulni a szigetről. Próbálkoztak tutajépítéssel, de nem jártak sikerrel, a part menti szikláknál kudarcba fulladt minden kísérletük. 

Fél évig még reménykedtek a szabadulásban így vagy úgy. Aztán beletörődtek, hogy ők már ott fognak megöregedni, és eszerint kezdtek berendezkedni is. 

Sportlétesítményeket, konditermet építettek, súlyzókat, ütőket, labdákat készítettek, teniszpályát húztak fel, sőt, a szórakozás jegyében húros hangszereket eszkábáltak, és saját számokat szereztek. 

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy valószerűtlenül tökéletesen zajlott a szigeten minden, azért hozzá kell tenni, hogy természetesen voltak konfliktusok a fiúk között, de soha nem fajult el egy helyzet sem. Ha valaki túlhúzta magát, túl ideges volt, akkor elment sétálni, és akkor jött vissza, mikor már lehiggadt. 

Bármilyen profin is kezelték ezt az extrém helyzetet, azért azt nem szabad elfelejteni, hogy itt szinte gyerekekről van szó, akiknek hiányzott a családjuk.

Az otthoniak eközben már lemondtak róluk. A keresést befejezték, jelképes temetést tartottak, meggyászolták, elengedték őket. Az élet ment tovább. Százhatvan kilométerre az elveszett fiúktól.

Egészen addig, amíg Peter Warner kapitány 1966 szeptemberében ki nem nézte magának az Ata-szigetet. Látni akarta, mi történt a területtel, mióta nem lakják emberek. A sziget múltja meglehetősen sötét, egy bálnavadászból lett rabszolgakereskedő ámokfutásának volt a helyszíne, de ez már egy másik történet.

Egy szó mint száz: Warner egy napon Ata felé vette az irányt. Közelebb érve meglátta a tüzet, aztán meghallotta a kiáltozásokat. Ekkor észlelte a meztelen fiúkat, akik úgyszint észrevették őt, ezért a vízbe ugrottak, és a hajóhoz úsztak.  

A hajótöröttek visszatérése

Warner kapitányt teljesen elvarázsolta a történet és mindaz, amit és ahogyan a fiúk létrehoztak a szigeten. Rögvest leadta a rádión a híreket, hogy megtalálta az elveszett fiúkat.

Otthon persze hatalmas ünneplés fogadta a hajótörött kamaszokat, leszámítva, hogy a fogadóbizottságban ott volt a helyi rendőrség is a letartóztatási paranccsal, hiszen az egész történet egy vitorlás elkötésével kezdődött.

Szerencsére nagy bajuk nem származott ebből, Warner kapitány készségesen kifizette a kárt, amit a fiúk okoztak. 

A kapitányra olyan mély hatást gyakorolt az egész történet, hogy később a hat fiúval együtt visszatértek az Ata-szigetre, hogy a srácok kamerák előtt mutathassák be, hogyan éltek, miket építettek, mit miképp oldottak meg. Gyakorlatilag újrajátszották az ott töltött tizenöt hónapjukat. (A filmet ITT lehet megnézni.)

Warner, aki egyébként egy médiamágnás fiaként igazi multimilliomos volt, hátrahagyta addigi életét, halászhajójára felfogadta a fiúkat, évekig dolgoztak együtt, és egész hátralévő életükben barátok maradtak. 

Azért jó tudni, hogy az élet időnként a fikciónál szebbre írja a történeteit. Talán érdemes lenne megvizsgálni, milyen lehetett az az unalmas sziget, ahonnan a fiúk úgy elvágyódtak. Mert valahogy mégis olyan példát vittek magukkal, aminek köszönhetően a hajótöröttségük alatt nemcsak túléltek, de éltek is. Emberségesen, családként. 

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Fairfax Media Archives / Contributor

Szabó Anna Eszter