–

E cikk apropóját egy két héttel ezelőtti autós üldözés adta. Az történt, hogy a kora reggel meglehetősen álmos gyerekem elejtette valahol az utcán a telefonját. Ezt megtalálták és felvették a kukások (isteni szerencse, hogy nem hajtottak át rajta a többtonnás járgánnyal), de ez csak azután derült ki, hogy vagy milliószor felhívtuk a mobilt, hátha valaki megleli, annak ellenére, hogy a gyermek elhagyás előtt gondosan lenémította. Így csak akkor sikerült kapcsolatba lépnünk a becsületes megtalálókkal, amikor véletlenül rápillantottak a kijelzőre, és mi épp csörgettük a telefont. Felvették, mondták, hogy megtalálták a készüléket, menjünk érte. De csak körülbelül tudták megjelölni a tartózkodási helyüket, hiszen folyamatosan haladtak a kertvárosi utcákban. A telefont pedig nem tudták fel-felkapkodni, mert dolgoztak.

Hát így lett az ügyből egy félórás autós üldözés, amely során több kukásautót is sikerült levadászni, mire előkerült az, amelynek derék személyzete megmentette a telefont a megsemmisüléstől.

Vélhetően egy kedves családi anekdota lesz majd valamikor e történetből, de most még pontosan emlékszem, milyen feszültséggel (és mennyi cifra káromkodással) járt az eset, és a stresszt csökkentendő – jól bevált módszerem szerint – gyorsan kiírtam magamból tárca formában. Ennek hatására pedig a Facebookon áradni kezdtek a nagy, emlékezetes elhagyási sztorik, ezekből összegyűjtöttem nektek egy csokrot, azzal a reménnyel, hogy ti is megírjátok, miféle fontos dolgaitoknak kelt lába.

Kukabúvár-történetek

Szintén a kommunális szeméthez kötődő sztorik következnek. Györgyi írja: „Nincs is jobb annál, mint karácsonykor a társasházi kukát a saját konyhánkba felhúzva megkeresni a kétnapos büdös halfejek meg bordacsontok között az ajándék pötty kislány-ezüstfülbevalót. (Szinte hihetetlen, de meglett.)”

Éva a nyolcvanas évek elejéről hozott egy történetet. „Nagy fémkonténerek voltak, de a tetején csak négy kis ajtó volt, amit rendesen fel kellett nyitni, hogy beleboríthasd a kis edényed tartalmát. (A kukászacskó még nem volt divat.) Kulcsos gyerek lévén a kulcsom egy madzagon lógott a nyakamban általában. Egyszer anyuék elküldtek a boltba, hogy hozzak két üveg sört, mert jön a Józsi bácsi apuhoz estére. Akkor még gond nélkül odaadták a sört a gyereknek is a boltban. Hazafelé a madzagos kulcsot bedobtam a szatyorba, amit aztán lejtettem, és összetörtek a sörök. Anyu, úgy ahogy volt, kidobatta velem a konténerbe a zacskót. Aztán eszünkbe jutott, hogy benne volt a kulcs is.

A következő képem, ahogy anyu derékig a kukában, lába kalimpál, és keresi a kulcsomat.”

Babacipő és Hesse

Egy telefon mindenki számára értékes tulajdon, hiszen azon túl, hogy drága a pótlása, egy csomó adatot, képet, elmentett információt tárol. De más típusú tárgyak is válhatnak igen értékes tulajdonná. Kerekes Anna kolléganőm írja: „Nagyon szerettem barbie-zni, és a babacipőket különösen óvni akartam, mert olyan picikék voltak, hogy féltem, elveszítem őket. Ezért mindig mindegyiket gondosan eltettem egy biztos helyre – amit aztán rendre elfelejtettem, így sosem találtam meg egyet sem.

Kicsit idősebben a legviccesebb sztorim, hogy elsőéves egyetemistaként elhatároztam, nagyon komoly értelmiségi leszek, és lekaptam a könyvespolcról Herman Hesse Demian című regényét, hogy majd elolvasom. Nagy büszkén vittem magammal az 56-os villamoson, és szépen ott is hagytam a médiaismeret-jegyzeteimmel együtt. Már aznap visszamentem érdeklődni az irodába, hogy nem adták-e le, de sem aznap, sem később nem lett meg. Volt viszont teli pénztárca, mobiltelefon 

– valamiért azon a héten csak a Hesse-kötetet és az egyetemi jegyzeteimet tartotta valaki elég értékesnek ahhoz, hogy megtartsa.”

Táska a kocka Ladán

Krajnyik Cinti a gyerekkori ruhatárát siratja. „Nyolcéves lehettem, amikor a szüleim egy hétre le akartak passzolni a nagyszüleimhez nyáron. Épp előtte nőhettem ki a legtöbb ruhámat, úgyhogy egy komolyabb shoppingkörút után nagy boldogan pakoltattam be anyukámmal a sporttáskába a szép új ruháimat, amiket majd megmutathatok a nagymamámnak. Bekerült minden, többek között a plüssegerem és a cafatokra foszlott anyagból készült játékkockám is, amelyek nélkül képtelen voltam aludni, és amelyekhez pólyás korom óta ragaszkodtam. Amikor megérkeztünk Piliscsévre, anyámék kérdőn tekingettek egymásra, amikor egyikük sem hozta be a kocsiból a cuccaimat. Hamar kiderült, hogy a Ladánk csomagtartójára elhelyezett táska be már nem került az autóba, szóval valahol útközben lerepülhetett. Gyorsan útra keltek, hogy hátha meglesz valahol, de annak persze már se híre, se hamva nem volt.”

Lézengő papucsok

Úgy tűnik, a papucsok különösen szeretnek világgá menni. Milanovich Domi írja: „Ovis voltam, amikor egyszer kimentünk az Aranypartra fürdeni. Csobbantunk egy jót a Dunában, és mivel nem szerettem, hogy füvecskék ragadnak a talpamra, odavittem a vízhez a papucsomat, de persze elég sáros lett. Aztán indulni kellett, és mivel tudtam, hogy apukám meg azt nem szereti, ha összepiszkoljuk az autót, így gondosan letettem a kocsi mellé a papucsot (cuki macis volt amúgy), és mezítláb másztam be az ülésre. Elmentünk a nagyszüleimhez, akik a közelben laktak. Nyitom ki a kocsiajtót, és látom, hogy nincs mellette a papucs. Óóó. Ez meg hogy lehet? Pedig én ide tettem! Anyáék eléggé nevettek, gyorsan visszamentünk, de már nem volt ott a parkolóban. Buktuk.”

Fregoli-olvasóm, Jolcsi is a papucsát kereste (de hogyan!): 

„A papucsomat vesztettem el a kútban (mert beleestem).

Pedig már felfelé menet voltam a vízben, de megijedtem, hogy anyám megöl, ha EZT a papucsomat IS elhagyom, és visszamerültem érte. Meglett a papucs, vele együtt kimásztam onnan. Anyám még aznap behordatta apámmal azt a régi kutat. Szerencsére olyan helyen volt, ahol magas a talajvíz, azért bírtam kimászni a kútból négy-öt évesen…”

„Amikor pénz hullt az égből”

Radojka kolléganőm meséli, hogy mivel faluban nőtt fel, a gyerekkorában elhagyott dolgai – bár nem volt belőlük sok – általában mindig visszakerültek. „Arra viszont ma is élesen emlékszem, amikor Anya elhagyta a kedvenc Gazdálkodj okosan! társasunk pénzeit. Épp a nagyszüleinkhez pakolt át minket pár napra, már késésben voltunk, ezért nagy volt a kapkodás. Az utolsó pillanatban a kezébe nyomtuk a társasjátékot, hogy azt is vinnénk, de mivel még öt másik dologgal egyensúlyozott közben, a társast feltette a kocsi tetejére. Aztán beültünk, és elindultunk a kis piros Citroënünkkel.

A visszapillantóból látni lehetett, ahogy a papírpénzek szállnak a levegőben. Olyan volt az egész jelenet, mint egy filmben.”

A bárányok hallgatnak

Nyáry Luca is mesélt egy történetet, azt mondja, ez az egyik kedvenc emléke az anyukájáról. „Svájcban voltunk rokonokat látogatni, és akkoriban volt egy plüssbárányom (már az első szavam is bárány volt, imádtam őket), amit mindenhova magammal vittem. Anyával valamiért át kellett vonatoznunk egy másik városba, és mondani sem kell, hogy félálomban sikerült ott felejtenem a vonaton a bárányomat. Anyám az egész várost tűvé tette érte, felhívta a vasúttársaságot, a nagykövetséget, mindent, amit lehetett, de a bárány sajnos nem került vissza hozzánk. Nagyon szomorú voltam, napokig sírtam miatta, de végül hazajöttünk Magyarországra, én meg idővel elfogadtam, hogy többé nem látom viszont a kis barátomat. Erre hetekkel később anyám jött értem a zenetanárhoz, és egyszer csak előkapott egy bárányt a kabátja alól, és még két kisebb, „gyerekbárányt” is hozott hozzá. Kiderült, hogy azóta kereste a Facebookon, hogy hol lehet kapni, és az egész napot azzal töltötte, hogy elautózzon az ország másik felébe, hogy szerezzen nekem egy ugyanolyan bárányt, mint amit elveszítettem.

Azóta se találkoztam olyan emberrel, aki hajlandó lett volna bármi ilyet megtenni értem, de akkor megfogadtam, hogy ez az a szint, aminél lejjebb nem fogom adni, ha párkeresésről van szó.”

„Elhagytam anyukám karikagyűrűjét!”

Olvasóm, Orsi történetét valóban nehéz felülmúlni: „Utolsó általános iskolás éveimben gyűrűrajongó lettem. Anyukám nekem adta az arany karikagyűrűjét, hogy hordhatom. Kosárlabdaedzésre mentem, levettem az öltözőben, és már csak akkor jutott eszembe, hogy otthagytam, amikor hazaértem. Kereste Jóska bácsi, aki még anyukámnak is tesitanára volt, a takarító néni, mindenki (kisvárosi suli), de nem lett meg. Mit mondjak, nem voltam túl büszke magamra, sőt a mai napig bánt a dolog, pedig nem kaptam érte büntetést. Ha előjön társaságban a »Ki mit hagyott el?« téma, nem nagyon tudnak überelni.”

Persze az érzelmi veszteség kevésbé értékes tárgyak esetében is nagy lehet

Judit meséli: „Karácsonyra kaptam tízéves korom körül egy nagyon menő sál–sapka–kesztyű szettet. Az első tanítási napon, januárban büszkén vonultam benne, begyűjtöttem az elismerő pillantásokat. Este pedig simán hazamentem a szett nélkül. Anyu bízott benne, hogy másnap a suliban előkerül, de soha többet nem láttuk, pedig otthon nem is lehetett ilyet kapni, Nyíregyről hozták nekem. A mai napig, ha erre gondolok, érzem azt a furcsán kellemetlen érzést, és soha többet nem kaptam hasonló ajándékot.”

Tetőpont, avagy van, aki a fejét hagyja el, más a gyerekét

Csepelyi Adri kolléganőmmel történt ez az eset: „Pici korunkban az volt a családi hagyomány, hogy szánkóval megyünk a szomszéd városban lakó nagyszülőkhöz újévet köszönteni. Akkoriban még mindig volt hó ilyentájt, emiatt a kis úton nem volt egyáltalán autós forgalom. Apa egy nagy, közös szánkón húzott bennünket, ami egy kanyar után mintha valahogy kicsit könnyebb lett volna, mint addig. Már jócskán elhagytuk a kanyart, amikor valamelyikünknek feltűnt, hogy a húgom nincs a szánkón. Én úgy be voltam bugyolálva az overallomba, hogy semmit se éreztem abból, hogy lecsusszan mögülem, ő pedig meg se nyikkant, hiszen nem érzett semmit a saját overalljában.

Ma is emlegetjük, hogy szegénykém csak ült meglepetten a kanyarban a hóban, és nézte, ahogy távolodunk.”

Végül egy felhívás (hátha…), tokkal, vonóval:

Angliában élő olvasónk, Eszter írja: „Én jelenleg egy hegedűt üldözök – tokkal-vonóval – a londoni tömegközlekedési cégeknél!”

 

És most ti jöttök! Mi mindent hagytatok el gyerekként, és mi mindent hagytak el a gyerekeitek?

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Kyryl Gorlov