Még mindig nem szereztem meg mind, de nem adom fel – Boldog Pokémon-napot!
Ma van a hivatalos Pokémon-nap, február 27-én adták ki ugyanis az első Pokemon-videójátékot 1996-ban. 2016-ban a Pokémon GO telefonos játék söpört végig a világon – nálunk pedig még mindig van valaki, aki bőszen hajigálja a pokélabdákat, és reggel, értekezlet előtt néha látható, amint a Városmajor közelében bóklászik, mert a telefonja egy ismeretlen pokémonfajt jelez. Csepelyi Adri írása.
–
Szerezd meg hát mind!
A legtöbbekkel ellentétben az én pokémonmániám nem az 1996-ban megjelent, Tadzsiri Szatosi tervezte japán videójátékokkal kezdődött. Kissé eleve hendikepes voltam ebből a szempontból: igazi Nintendója például senkinek sem volt az utcánkban, mi a piacon kapható olcsó utánzatokat kaptuk meg, amelyekbe szép sárga kazettát kellett beleszuszakolni, és úgy nyomtuk a Super Mariót. Ugyanaz a néhány játék létezett csak meghackelve, egymás között cserélgettük őket, de a Pokémon nem tartozott közéjük.
Aztán beütött a rajzfilm, és mi csüngtünk a húgommal a tévéképernyőn, hogy lássuk, hová jut el Ash Ketchum (akiről sokáig azt hittem, hogy Ketchup), Misty és Brock, milyen különleges pokémont kapnak el, kik győznek a harcban, és miféle kalamajkába keverednek. Arról ábrándoztunk, milyen csodálatos volna, hogy ha valóban léteznének pokémonok, és persze állandóan osztozódtunk, kinek milyen lenne a gyűjteményében.
A Pokémon szót az angol pocket (zseb) és a monster (szörny) szavakból alkották, igaz, szörny azért viszonylag kevés akad a sok száz faj között, mert általában az derül ki az animesorozatból, hogy amelyik gonoszkodik, annak is csak egy kis szeretetre van szüksége. A képelt egyszerű: Ash Ketchum világában nem állatok élnek, hanem pokémonok, amelyeknek ugyanúgy a legkülönfélébb külső és belső tulajdonságaik vannak, mint a valódi állatoknak.
Ennek első hallásra talán nem sok értelme van, de valójában nagyon is:
a gyerekek észrevétlenül tanulják meg több száz lény tulajdonságait, táplálkozási szokásait és fejlődési alakjait. Igazi állatokkal ez biztosan nem volna ilyen érdekes, de itt mitikus és cuki lényeket kell bemagolni, és az valahogy sokkal különlegesebb érzés.
Tazoo-mánia
A játékok és a rajzfilm sikere nyomán a világban sok százezer gyerek kezdett pokémonkártyákat gyűjteni, amelyeken ott állt az adott szörnyecske összes tulajdonsága és hadereje. Nem véletlenül:
az egész pokéuniverzum egy végtelenül átgondolt, precíz rendszer szerint épült fel, ami azt az érzést kelti benned, hogy a részese, de legalábbis a tudója, ismerője akarsz lenni, és át akarod látni az egészet.
Melyik pokémon milyen rendszertani csoportba tartozik? Mekkora az ereje? Milyen támadásokat ismer? Milyen fejlődési alakjai vannak? Van-e bármi hasznos együttműködése az emberrel? (Például van, amelyik tejet termel, mások a földművelésben segítenek, megint mások csak gyönyörűek, és szépségversenyt rendeznek a számukra.)
A kártyagyűjtés (helló, baseballosok!, szevasztok, kosarasok!) drága mulatság, így aztán nem csoda, hogy a kevésbé tehetős gyerekek legnagyobb örömére az egyik chipsgyártó cég lecsapott a licencre, és piacra dobta az úgynevezett tazookat. Ezek a kis korongok ugyanazt tudták lebutítva, mint a kártyák, sőt, még hajigálni is lehetett őket, így „harcolva” egymás pokémonjai ellen. Nem utolsósorban pedig a chipses zacskóba rejtve lehetett őket megszerezni, ami anyagilag igen kedvezőnek, étkezésileg minimum vitathatónak bizonyult. (Aztán amikor ugyanaz a tazoo volt egymás után három zacskóban, és nem volt kivel elcserélni, már nagyon kezdtük utálni a rendszert…)
Nemrég találtam néhány darabot otthon a gyerekkori cuccaink között, és még mindig hibátlan állapotban vannak. Lehet, hogy utána kellene néznem, mennyit érhetnek ma?
Rovargyűjtés és környezetvédelem
Az ezredforduló után aztán jó időre el is felejtettem a pokémondolgot.
Igaz, ha bárhol felhangzik a rajzfilmsorozat első néhány taktusa, pavlovi módon üvöltenem kell még ma is, hogy „a célom az, hogy jóóóó legyeeeek a társam oldaláááán” – de szerintem ezzel sok harmincas van ugyanígy.
Aztán 2016-ban, a videójátékok kiadásának huszadik évfordulóján beütött a Pokémon GO és a XXI. század. Tisztán emlékszem, hogy a Népszabi szerkesztőségében egy fél délutánt töltöttünk telefonnal hadonászva, hogy az úgynevezett augmented reality segítségével a lehető leghülyébb helyekről (általában a tisztelt kollégák fejéről és asztaláról) összekapkodjuk a zsebszörnyeket.
Nagyon vicces volt az egész, de ez a része persze csak rövid ideig az. „Haha, ott egy pokémon melletted a kádban!” – ezen elröhögcsélünk egy kicsit, aztán lépünk is tovább, manapság már tényleg elég magas az ingerküszöbünk, ha elkápráztatásról van szó, pláne, ha amúgy az a munkám, hogy mindent AZONNAL és ELSŐKÉNT és MÁRIS dolgozzak fel.
Igen ám, de a Pokémon GO nemcsak a tesztidőszakra maradt a telefonomon (nyilván azonnal rám testálták a nemes feladatot, hogy írjak róla, mi ez a marhaság), hanem utána is.
Konkrétan beszippantott.
Sose növünk fel
Esküszöm nektek, ha valaki azt mondja 2016 tavaszán, hogy ott ülök majd az Ünnepi Játékokon Salzburgban, ahová gyerekkorom óta szerettem volna eljutni, és két opera-előadás közt a Mirabellgartenben pokémonokért tapossuk egymást egy hordányi japán turistával, kiröhögöm.
Pedig pont így történt: ott rajzottunk a szökőkút körül, mert a kút mellett négy pokéstop is van, és özönlenek a pokémonok. Érted, a világ egyik legszebb városában mi mást csinálnál, mint hogy Bulbasaurra vadássz? Képzeld el a jelenetet: belépsz a kertbe, ó, de szép rózsák, aztaaa, micsoda virágok, úúú, ingyenwifi! ÚÚÚ, ÖT POKÉMONSTOP!
Röhögjetek csak, de szedtem össze mindenféle pokékat a müncheni Allianz Arenától London összes múzeumáig mindenhonnan. És nem bánom egy percig sem, mert jól szórakoztam, sokat nevettem, és közben együtt is játszhattam olyanokkal, akikkel amúgy sokkal ritkábban beszéltem volna. A Városliget ma is tele pokémonozó társaságokkal, a Facebook-csoportban pezsgő eszmecsere folyik raidekről (ne kérd, hogy elmagyarázzam) és shiny egyedekről (fényes, ritka mintázatú pokémonok), a játék fejlesztői pedig afelé tolják a kezdetben antiszocnak kikiáltott Pokémon GO-t, hogy a játékosok minél több előnyük származzon a csapatmunkából.
Mi a sógorommal megszállottan játszottunk, versenyezve, melyikünk jár magasabb szinten és kinek van többféle pokémonja. Az unokaöcsém viszont egészen addig nemigen tudott rácsatlakozni a játékra, amíg meg nem mutattuk neki a klasszikus animesorozatot. Onnantól viszont őt is beszippantotta ez a világ, kente-vágta az összes fajt tulajdonságostul és harcmodorostul, plüss pokémonokat kért karácsonyra, kapott mellé plüss pokélabdákat, a keresztlányom pedig kijelentette: ha nagy lesz, ő Jigglypuff lesz. (Ez egy cuki rózsaszín pokémon, amelynek az éneke altató hatással van mindenkire – ha viszont elalszol éneklés közben, összefirkál filctollal. Igen. Tudom, hogy imádod ezt a cikket.)
Később felfedeztem, hogy a Netflix Kidsen fent van egy csomó pokémonsorozat, olyanok is, amiket nem láttam még (mert hát nyilván a nagy sikeren felbuzdulva jó sokfélét gyártottak belőle). A lényeg mindegyikben ugyanaz:
miközben Ash pokémonmesterré válik, fejlődik a személyisége, a jelleme, megtanul bánni a pokémonokkal, barátként kezelni őket, megmenti párszor a világot a környezetkárosítástól. Szóval ez az egész tulajdonképpen egy elmésen becsomagolt tanmese, amit még (kimondom!) felnőttként is lehet élvezni.
Végig is néztem az összeset. Cs. A. vagyok, 35 éves, napközben a családon belüli erőszakról és az egyenjogúságról írok, esténként pokémonmeséket nézek, a buszon ülve meg kapkodom a telefonommal a pokémonokat.
Ha túl gyorsan megyünk, sajnos nem működik, mert az app egyik fontos eleme a séta. Ha 15 km/h fölé megy a sebességem, nem jönnek elő a rejtőzködő kis lények. Mondhatni tehát, hogy a napi mozgásomnak jelentős része a pokémonozás, ez azonban télen nem igaz, mert puhány vagyok, és hidegben nem nyomom. Jó időben viszont órákig képes vagyok Puszival kóvályogni a városban azt figyelve, hol mit lehet begyűjteni.
Na, bumm. Vállalom.
Úristen, te még mindig játszol?!
Igen, még mindig.
Félve vallom be, hogy az unokaöcsém, aki négyéves volt, amikor játszani kezdtünk az applikációval, már rég megunta a Pokémon GO-t. Én nem.
Az intenzitás csökkent, de újra és újra előveszem a játékot, amikor hírét veszem, hogy egy-egy új régió pokémonjai kerültek bele, és újfajta szörnyecskéket lehet begyűjteni. Engem ez a része érdekel: a gyűjtőszenvedély. A harcok (egymás ellen, a Rakéta csapat ellen és különféle gigaerős poémonokért is lehet már harcolni, csapatosan) vagy a különféle támadási formák sokkal kevésbé. Engem az tölt el örömmel, ha egy-egy újabb név kerülhet a pokédexembe.
Fogalmam sincs, ez miért van, de kiskoromban is mindig gyűjtöttem valamit: hol szalvétát, hol levélpapírt, hol kaktuszokat. Na, a Pokémon GO-nak legalább nincs nagy helyigénye, és nem kerül pénzbe sem. (Lószart nem, többször is vettem már az appon belül pokélabdákat és varázstojásokat.)
És amúgy, szerintem a kulcs az, hogy ez egy jó játék. Mármint az egész univerzum zseniális, mert a gyerekek (és a felnőttek, nézzünk szembe ezzel) tök sokat tanulhatnak belőle. Állatokkal való helyes bánásmódot, jellemfejlődést, csapatmunkát, egészségesebb életmódot, a természet tiszteletét.
Manapság tényleg minden napra jut valami állatvédelmi agyrém a Facebookra, a környezetvédelmi ismereteink és aktivitásunk a béka segge alatt. Bárcsak sokkal, sokkal több pokémont néztünk és játszottunk volna gyerekkorunkban!
Csepelyi Adri
