–

Először nyolcévesen találkoztam kulturális különbséggel: bolgár rokonaink bőszen bólogattak, amikor nemet mondtak, és nagyban rázták a fejüket, amikor valamivel egyetértettek. Az elmúlt tizenkét évben négy országban éltem, és folyamatosan tapasztalom, milyen erősen ivódnak belénk népünk szokásai, és milyen mély rétegekből indul az egy-egy helyzetre adott reakciónk. Ma már tanítanak kulturális kommunikációt tréningeken, és ezek segítségével felkészülhetünk a legfontosabb eltérésekre. Való igaz, hogy sok mindent, leginkább a sűrűn alkalmazott gyakorlati szokásokat el lehet sajátítani.

Mielőtt Kínába költöztünk, megtanultuk, hogy akár pénzt, akár névjegykártyát két kézzel illik átvenni és átadni. Aztán a sors a nyugat-afrikai Dakarba vitt, ahol külön kellett figyelni arra fizetéskor, hogy csak és kizárólag jobb kézzel adhatjuk át a pénzt, ugyanis a bal kéz tisztátalan – és nem mennék bele a vécépapír-ellátottság és a módszer elterjedtségének részletezésébe.

Az egyértelmű különbségek elsajátítása ellenére is akadnak olyan helyzetek, amelyekben egy másik kultúra jelenségei, zsigerből adott reakcióink és tudat alatti elvárásaink nagyon nem találkoznak – így előfordult az elmúlt jó egy évtizedben, hogy kulturális különbségek kapcsán meglepődtem, kínosan éreztem magam, értetlenül álltam, szumóharcba és egyéb fura helyzetekbe keveredtem. 

Na, milyen volt Afrika? Aha-ha – örömteli pillanat mély csenddel övezve

Három hónapos várandósan, az első trimeszteri vizsgálat pozitív eredményétől megtáltosodva ünnepélyesen újságoltam el kollégáimnak Szenegálban, hogy kisbabát várok. Az automatikusan várt közös örömködés helyett azonban néma csend fogadott, az egyik kolléganőm kezéből majdnem kiesett az akta, mind a négyen lassan felém fordultak, és úgy néztek rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy a szomszédos atomreaktorból éppen most kerülnek be radioaktív anyagok az irodánkba, és perceken belül cunami közeleg, miközben egy hatalmas meteor tart felénk. Nem emlékszem, hogyan törtük meg a döbbent csendet, de azt később tudtam meg, hogy a szenegáliak babonából nem jelentik be a baba érkezését, sőt gratulálni sem illik előre. Így fordulhatott elő, hogy a férjem kollégája egy szerdai napon tálalta a nagy hírt, hogy megszületett a fia – az, akinek várható érkezéséről kilenc hónapon át senki nem hallott.

Tojás – még mindig Afrika

Hat hónapos terhesen éppen tojást ettem az irodában, ismereteim szerint hasznos protein- és vitaminforrásként, amikor belépett a szenegáli születésű franciatanárom. Mösziő Buba olyan elánnal próbálta kivenni a tojást a kezemből, mintha az egy japán kard lenne, amivel éppen harakirire készülök.

Amikor a szumóharcot befejeztük, elmondta, hogy ilyet még egyszer ne tegyek a terhesség alatt. Vagyis ne egyek. Mármint tojást. Mert néma lesz a gyerek. Nem is kell ennél hasznosabb információ és adekvátabb időzítés egy hormonokkal és érzelmekkel telített nőnek: még jó pár hónap kellett, míg ez irányú aggodalmam megszűnt.

Amikor ujjal mutogatnak rád

A pár hónapos lányomat reggelente beapplikáltam a babahordozóba, és magam előtt tartva jártuk a poros dakari utcákat. Büszke anyukaként dagadt a mellem, hogy milyen sokan megcsodálják az én tökéletes babámat – egészen addig, amíg néhányan elkezdtek ujjal mutogatni rám. Azt láttam eddig is, hogy a szenegáli nők a hátukra kötve hordják a gyerekeket, de csak később tudtam meg, hogy azért, mert így az anya a testével védi meg a picit az ártó szellemektől és a negatív energiáktól, ellentétben velem.

Hogy én milyen okos vagyok – Kínában! És szép!

Az első pár hónapom Pekingben felért egy intenzív önbizalom-fejlesztéssel.

Bármit csináltam, a kolléganőim szellemi képességeimről és hatékony munkavégzésemről áradoztak, és amikor nem intellektuális képességeimet dicsérték, azt hajtogatták, hogy milyen szép vagyok.

Anyukám valami ősbizalmat ültetett el bennem az emberek iránt, és általában naivan elhiszek sok mindent, így ezeket a dicséreteket úgy en bloc el is fogadtam, és szerényen megköszöntem a pozitív visszajelzést egészen addig, amíg kiderült, hogy dicsérni itt kötelező – főleg feljebbvalókat. Bókot elfogadni viszont önteltség. Attól a naptól kezdve finoman szabadkoztam a témában, de azért bezsebeltem a visszajelzéseket.

Piaci versenyhelyzet

A Pekingbe érkezésünk utáni második napon egy sarki gyümölcsösstandnál kiválasztottam egypár mangót, és beálltam a sorba – legalábbis amiről én ezt gondoltam, hogy az a sor. Csakhogy nem sor volt, hanem rugalmasan cserélődő embertömeg, amelyben én voltam az egyedüli állandó tényező: kis túlzással éppen az fizetett és sétált el a sárkánygyümölccsel, aki ügyesebben férkőzött az árus közelébe. Hetekkel később a pekingi olimpia előtt láttam, hogy önkéntesek szerepük fontosságának teljes tudatában trenírozzák sorban állásra a lakosságot.

Listázzuk az ajándékozókat!

Szenegállal ellentétben az Egyesült Államokban igen nagy feneket kerítenek a várandósságnak. Az ajándékozónak nem kell túlzottan azon törnie a fejét, hogy mire lehet szüksége a babának és a leendő szülőknek, mert mindenki kap egy akkurátusan összeállított listát, és kedvére válogathat a rugdalózók és csörgők között. Igaz, így nem kell attól tartania, hogy a huszonharmadik fogzást segítő gumizsiráffal állít be. Az első babaváró buli maga volt a nagybetűs döbbenet, mert szembe ment minden olyan szabállyal, amit valami íratlan illemkönyv alapján még a nagymamám ültetett el bennem.

Itt ugyanis minden egyes ajándékot kibontottak, magasba emelve körbemutattak, és közölték, hogy kitől érkezett. Az egyik barátnő pedig írnokként név szerint listázta, hogy ki az ajándékozó.

Utólag tudtam meg, hogy a szigorú listázásnak gyakorlati célja van: névre szóló levelekben köszönik meg a konkrét ajándékot. Roppant kínosan feszengtem, és idő volt megszokni – olyannyira, hogy a lányom érkezése előtt mindent elkövettem, hogy ne legyen ajándéknyitogatós ünnepség.

 Tól–ig bulik és pontban tizenegykor befejezett esküvői partik

A babaváró bulik meghívói Amerikában ugyanúgy szigorúan megszabott időintervallumokra szólnak, mint az esküvői invitálások. Utóbbi általában késő délutántól tizenegyig tart. Hiába ropná még a táncos lábú vendégsereg, pontban tizenegykor pakolni kezd a DJ, a pincérek szisztematikusan leszedik az asztalokat, és vége a dáridónak.

Gyerekbarát bosnyákok

Ezek után Bosznia az első pillanattól kezdve olyan érzéssel töltött el, hogy itthon vagyok. Itt nem éri különösebben nagy meglepetés az embert: ugyanúgy tukmálják az ételt a vendégekre, ugyanúgy hajnalig buliznak, ugyanúgy képesek az első találkozáskor kiönteni a lelküket, mint mi.

Mégis volt egy jelenség, ami felkészületlenül ért: bárhol megjelentem az akkor hároméves lányommal, a taxis, a piaci kofa, a parkban ücsörgő nénikék olyan gyorsasággal nyomtak a kezébe cukorkát, hogy esélyem sem volt elhárítani.

Ugyanilyen természetességgel ajánlották fel fiatalok az étteremben, hogy nyugodtan vacsorázzunk a férjemmel, amíg ők elszórakoztatják a lányomat. Tényleg még csak a gondolata sem merült fel bennem, hogy gyerekrablókkal állok szemben.

Kínos, furcsa, értetlen élményeim ellenére is az egyik legérdekesebb része a két-három évente költözős vándoréletmódunknak az, hogy belebújhatunk egy másik kultúra mindennapjaiba, közel hoz ismeretlen szokásokat, és megmutatja azok történelmi, kulturális vagy szimplán logisztikai mozgatórugóit. Ahogy azt nyolcévesen tanultam meg, hogy a bolgárok az országukat megszálló törökök megtévesztésére álltak rá az igen és a nem a világ többi részén használttal ellentétes nonverbális kifejezésére.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Ha tetszett szerzőnk írása, olvasgass tőle még ITT is!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images